Bocsi, bocsi, bocsi, bocsi!!!!!
Tudom, hogy tegnapra ígértem, de minden összejött.
Még egyszer BOCSI!!! De ahogy ígértem, ez most jó hosszú, és úgy gondoltam, hogy jöhetnek ezután az izgalmak! Mit szóltok?!?
(Jasper szemszöge)
Száguldottunk keresztül az erdőn, mintha csak repültünk volna. A futás gyakran megnyugtat, sőt mondhatni mindíg. Most mégis egyre feszültebb letttem. Úton vagyunk ahhoz a helyhez, ahhol a farkasok és az idegen vámpírok összecsaptak. Amikor elindultunk még nem értettem, hogy milyen helyről beszélt Sam, de Edward útközben mindent elmesélt. Látta a gondolataikban, a harcot és az idegen vámpírok viselkedését. Ő is nagyon furcsának találta, de nem fejtette ki bővebben. Nagyon ramaty állapotban volt. Most viszont mi is tapasztalhatjuk, milyen sebességre képesek a farkasok. Egyáltalán nem voltak lassabbak tőlünk, sőt a sebességük talán meg is haladhatná a miénket. Már nem vagyunk messze a csatatértől. Érzem. És igazam is lett. Néhány perc múlva kiléptünk egy nagy tisztásra, ami régen talán egy gyönyörű rét lehetett, de most úgy tűnt, mintha felégették volna. Velem együtt családom is döbbenten nézte a kiégett területet. A farkasok ott álltak előttünk. Éreztem a feszültséget, ami belőlük áradt. Csak Sam változott vissza emberi alakjába, a többiek túl feszültek voltak ahhoz, hogy uralkodjanak a természetükön.
- Mi történt itt? - kérdezte Carlisle
- Felégették. - mondta ki a nyílvánvalót Sam
- Azt látjuk! - morogta Emmet - De ki? És miért?
- Azok a vámpírok voltak. És fogalmunk sincs, hogy miért.
A szemem végigsiklott a területen. Kerestem valamit. Bármit, ami az idegenek kilétére utalna, de semmi. Sehol semmi. Mindent hamu borított. Beálltam a rét közepére és döbbenten néztem körbe. Kiégett minden 20 méteres körzetben. Az első fától, az utolsó fűszálig. Minden. Mégsem ezért voltam annyira megdöbbenve. Nem ez volt az első ilyen terület, amit láttam. Annyi külömbséggel, hogy azokat a tüzeket, amik azokat a területeket felégették... Azokat a tüzeket én gyújtottam.
(Alice szemszöge)
Láttam Jasperen, hogy valami nagy baj van, de nem volt hajlandó elmondani. Már a házunkban vagyunk, és arra várunk, hogy mondjon valamit. Ahogy akkor a rét közepén állt. Azzal a döbbent, hitetlen és fájdalmas arcal, már tudtam, hogy valami nincs rendben. Aztán egyszer csak bejelentette, hogy mennyünk haza, mert itt semmit nem fogunk találni. A farkasokat elküldtük, mondván, hogy ha valami fontos dolgot tudunk meg, akkor értesítjük őket. Nagyon gyanakodtak, de végül belementek. Megpróbáltam megnyugtatni kedvesem, de semmit nem használt. Oda mentem hozzá és megöleltem, de kibújt az ölelésemből. Amikor meg akartam fogni a kezét elhúzódott, és csak annyit mondott, hogy otthon mindent elmond. Most pedig itt ülünk, és mindenki arra vár, mondja el azt a "minden" - t. Edwardon látszik, hogy tud valamit, de hiába is kérdeznénk, úgysem mondaná el.
- Gondolom most mindenki arra kíváncsi, hogy miért mondtam, hogy jöjjünk haza. - kérdezte
- Bingó! - poénkodott Emmet, erre mindenkitól egy dühös pillantást kapott, mire lesütötte a szemeit.
- Nos akkor szeretnék mesélni egy kicsit. A mútamról. - mindenki döbbenten és értetlenül nézett rá. Ő volt az egyetlen a családban, akiről nem tudtunk semmit, mert soha nem volt hajlandó beszélni a múltjáró. Nem tagadom, hogy nagyon kíváncsi voltam, de aggódtam is. Nem tudom, hogy hallani akarom - e azt, ami ennyire felzaklatta. De időm se lett volna tiltakozni, mert elkezdte a mesélést. Mindent részletezett, még az érzéseit, és másokét is. Elmondta,hogy emberként katona volt, hogy hogyan találkozott Máriával és a másik két nővel. Hogy hogyan harcolt, és nyerte meg nekik sorra a háborúkat. És ezek folyamán, hogyan lett Mária kedvence, és hogyan került ki mégis a kegyeiből, amikor segített megszökni annak a két vámpírnak, akikkel azóta is tartja a kapcsolatot. Mindenről beszámolt egészen a találkozásunkig. Mindenki dermedten hallgatta a beszédet, majd néma csendbe burkolózott. Pár másodperc múlva Jasper újra megszólalt.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb, de féltem a reakciótoktól. - motyogta bűntudatosan
- Ideje volt. - mondta szűkszavúan Edward
Mintha egy kis megkönnyebbülést és megértést láttam volna a szemében, de nem lehetett biztosan megmondani, a sok fájdalom, letargia és önmarcangolás között. De nem is igazán próbálkoztam, mert minden figyelmemet kedvesemre irányítottam.
- Vámpírhadsereg mi? - kérdeztem egy kis megjátszott gúnnyal. Kicsit megrezzent és egypől az én arcomat kezdte fürkészni. Lassanfelálltam a kanapéról és pár lépéssel előtte termettem. Óvatosan megöleltem, és egy apró puszit nyomtam az orrára.
- Ezt nem merted elmondani nekem? - mosolyogtam
Ő csak megölelt és megcsókolt.
- Szobára! - rötyögte Emmet, mire egy megszokott nyakast kapott Rosalietól
Senki ne mutatta, hogy nagyon felzaklatnák az előbb hallottak, amitől kedvesem nagyon megkönnyebbült.
- Csak azt nem értem, hogy hogy jön ide az a leégett rét. - mondta Carlisle. Valóban.
- Nos amikor túl erős volt az ellenfél, akkor csapdába kellett őket csalni, hogy győzhessünk. Olyankor eljátszottuk a kissebb cstákban, hogy veszítünk, így lankadt a figyelmük az utolsó harcra és lesből tudtunk támadni. De ilyenkor a kissebb csatákban el kellett tüntetni a nyomainkat, hogy nehogy szagot fogjanak. Erre a legjobb módszer a...
- Tűz. - motyogtam
- Pontosan.
- Okos! - mondta Carlisle
- Köszönöm. - mondta Jasper
- A te ötleted? - kérdezte
- Igen. Volt két nagyszerű képességű vámpír Mária csapatában. Márk és Mary. Mary az időjárást irányította, Márk pedig a tüzet, bármekkora távolságból. Azután már csak egy jó tervre volt szükség. Amikor elég messze értünk a csatatértől Mary eltüntette a nyomainkat az útról, Márk pedig mindent lángba borítot a harctéren 20 méteres körzetben.
- Pont, mint itt is.
- Igen. És az eső illatát is érezni lehetett még.
- De hogy kerül össze Viktória és Mária? - értetlenkedtem
- Azt nem tudom. - válaszolta
Hirtelen minden elsötétült körülöttem. Egy új kép bontakozott ki a szemeim előtt. Bella szobájának képe.
"Az ajtó hirtelen kivágódott, és egy szörnyű külsejű lány száguldott be rajta, majd be is csapta maga után. Egy fehér papírt szorongatott a kezében, és a szemében nem látszott más, csak félelem. Leült az ágyra, kapkodva szedte a levegőt és remegett. Nézte a kezében tartott levelet és szemeibe könnyek gyűltek. Hirtelen felpattant az ágyról és a földre vetette magát. A gyűrött papírdarab kicsusszant a kezéből, mikor remegő kezeivel az egyik laza padlódeszkát próbálta felemelni. A levél ott hevert kiterülve a földön, rajta vörös betűkkel. Csak néhány rövid sor állt a közepén, melyek már szinte olvashatatlanná maszalódtak. És egy szálkás aláírás az alján. Viktória."
Remegtem és ziháltam. Pont, mint az első ilyen látomásomkor. Mintha én is átéltem volna a történteket.
- Megint olyan furcsa látomásod volt? - aggodalmaskodott Jasper.
- Igen. - a hangom még gyenge volt, és akadozott, az átéltek miatt.
- Mond el, mit láttál! - utasított nyugodtan Carlisle.
Nem is kellett kétszer mondani. A szavak csak úgy folytak bellőlem. Gyanítottam, hogy kedvesem keze is benne van a dologban, de nem szóltam érte. Talán jobb is így.
- Szóval az már biztos, hogy valóban Viktóriának köszönhetjük ezt az egészet. - mondta Carlisle a beszámolóm végén. - Már csak az a kérdés, hogy ez a Mária hogy kerül a képbe. Az egyetlen nyom, amin elindulhatunk, az Viktória illata. Emmet, Rose és én elmegyünk Charliehoz, hogy beszéljünk a farkasokkal. Ti addig nézzetek szét megint a réten, hátha találtok mégis valamit.
Mind bólintottunk, majd elindultun.
(sokkal később)
(Jasper szemszöge)
Több, mint 2 év telt el azóta, hogy keresni kezdtük Bellát. Semmi! Még csak egy árva nymot sem találtunk. A kiégett réttől pár kilóméterre érezni lehetett valamit, de az sajnos nem biztos, hogy azoknak a vámpíroknak a nyomai voltak. De mivel nem volt más, ezért ezen indultunk el. Bejártuk Európát, Ázsiát, Amerikát, még Afrikát is, de semmit nem találtunk. Néhány halvány nyom, mintha épp néhány napja álltak volna tovább, de semmi biztos. Épp most tértünk vissza ismét Forksba egy hosszabb távollét után. Mindannyian a nappaliban ültünk, és a következő lépésről tanakodtunk.
- Talán segítséget kéne kérnünk. - ajánlotta Carlisle, már nem először
- Kire gondolsz? - kérdezte Edward. De pontosan tudta, kikről beszélt.
- A Volturi-ról. - válaszolta kelletlenül.
- És mit mondanánk? Hogy elvesztettünk egy embert, aki túl sokat tudott? - kérdezte gúnyosan
- Tudom, hogy nem bízol bennük, de legalább kérdzzük meg! Talán segítenek.
- És ha mégsem? - egyre dühösebb lett, ezért megpróbáltam lenyugtatni. Legalább részben sikerült. - Mindenkit megölnének. Talán ezt akarod?
Tudta, hogy Carlisle soha nem akarna ilyet, de az utóbbi időben hozzászoktunk az ehhez hasonló csípős megjegyzésekhez.
- Természetesen nem. - mondta Carlisle türelmesen - De gondold végig Edward! Csak Olaszországban nem kerestük. Ha meg sem próbálnánk, végül megbánnád. Hidd el!
Carlislenak igaza volt, mint mindíg, de Edward hajthatatlan és makacs.
- Volna egy javaslatom! - állt fel mellőlem egyetlenem.
- Éspedig? - gúnyolódott Edward. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy most nincs olyan állapotban, hogy verekedjek vele, de nagyon nehéz volt visszafognom magam.
- Várjunk még 5 hónapot! Akkor lesz pontosan 3 éve, hogy keressük őt. Ha nem találjuk meg, vagy nem találunk olyan nyomot, ami biztosabb az eddigieknél, akkor megyünk a Volturihoz!
Mindenkinek tetszett ez az ötlet. Már csak Edward döntésére vártunk.
- Rendben! Ha 5 hónap múlva sem lesz semmi... Akkor irány Volterra!
Ui.:Amiért ilyen sokáig húztam, a kövivel igyekszem. De figyelem!!! Ha nem lesznek komik, az egészet abbahagyom!
