Boldog Karácsonyt!!!

Ezúton szeretnék Boldog, Békés Karácsonyt kívánni rendszeresen olvasó barátnőimnek: Lillának és Cherry-nek, valamint minden rendszeres és rendszertelen olvasómnak! Sajnálom, hogy nem tudtam frisset adni, de kész rohanás az egész hetem (gondolom nem csak nekem) és azt a kis szabadidőmet a családommal szeretném tölteni. 
Azonban kárpótlásul írok ide néhány idézetet nektek és, ha szeretnétek nyugodtan küldjétek el barátaitoknak ismerőseiteknek, szeretteiteknek, hiszen ez a SZERETET ÜNNEPE!!!

"Ki szeret, s kit szeretnek, az szegény nem lehet.
Szeretteidre gondolj, s töltsd boldogan az igaz ünnepet!
Boldog Karácsonyt Kívánok!"

"Hó alatt alszanak a házak,
az egész világ csupa varázslat.
S, mint valami tündérálom,
jön el hozzánk Szent Karácsony.
Békés Boldog Ünnepet kívánok!"

"A legkedvesebb ajándékok nincsenek a fa allatt,
Senki nem láthatja Őket,
Nincsen rajtuk dísszallag,
De a fényben, csomagok közt,
Mindenkinek ott van már,
A legkedvesebb ajándék,
Amit a karácsonytól vár.
Az emberek szívében égő béke és szeretet,
A jóakarat és az ünnep jelentik a legtöbbet.
Boldog Karácsonyt!"

"Ahogy a hópihe száll kitartott kezedre,
úgy szálljon füledbe angyalok éneke.
Melengesse szívedet sok-sok szeretet,
így kívánok Boldog Ünnepeket!"

"Békességet, boldogságot, csengőszót és gyertyalángot,
Ajándékot, szeretetet, s mindent, ami fontos neked.
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket kívánok!"

"Csillag száll az esti égen, utat mutat a sötét éjben.
A szeretet ma újraéled, halkan szól most minden ének.
Körül ölel, mint egy bársony
Legyen boldog a Karácsony!"

"Küldök egy lángocskát szívem melegéből,
Elviszi egy angyal, ki eljön az égből.
Füledbe súgja, mit szívemből kívánok,
de leírom én is:
Szép, Boldog Karácsonyt!"

"Mikor Szent Karácsony angyalai szállnak,
Öröm a vendég minden igaz háznak.
Eltörpül ilyenkor a lárma, az árnyék
S megszépül a szívben minden igaz szándék.
Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánok!"

Sok puszi mindenkinek! Kívánom, hogy örökké boldogok legyetek!

4. fejezet

Gondoltam nem akartok vasárnapig, vagy hétfőig várni a kövire, ezért gondoltam felteszem most. Am azért nem tudtam volna holnap frisselni, mert hajnal 2:30 - kor megyek osztálykirándulni Bécsbe és csak vasárnap hajnalba jövök. :D

Jó olvasást nektek! És attól, hogy nem vagyok itt nagyon remélem, hogy a komik itt lesznek.

Pussz mindenkinek és jó hétvégét!!!

(Edward szemszöge)


A csomagolás nem tartott tovább két óránál. Bár Rosalie ezért is morgolódott. Nem is Bella volt az aki a legjobban hiányzott neki, hanem a régi családja. Szerinte egyikünk sem a régi és csak Bella tudja "újraéleszteni" a családot - ahogy ő fogalmazott.
Furcsa érzések kavarogtak bennem.
Boldog voltam, hogy végre újra láthatom.
Aggódtam, hogy mi lehet vele, hisz azóta sem látott Alice semmi használhatót.
Féltem, hogy mi lesz velünk ezután.
Mi van, ha boldogtalan? Ha miattam szenvedett annyit és azt mondja, hogy soha többet nem akar látni? Tudom, hogy önző vagyok, de nem tudok élni nélküle. Ha azt mondja, hogy nem tud nekem megbocsátani... Természetesen elfogadnám a döntését. És, ha belehalnék is elhagynám. De nem csak őt! Elhagynám ezt a világot, mert nincs értelme a létezésemnek nélküle.

Már a kocsiban ülünk és épp a reptér felé igyekszünk, mindössze 120-szal. Én vezetek. Alice és Jasper vannak még az autóban. Előttünk mennek a többiek Carlisle autójával. Amióta megbeszéltük, hogy hazamegyünk Alice olyan, mint egy energiabomba. Még szerencse, hogy Jasper itt van. Ha nem lenne, hugocskám valószínüleg már kiugrott volna az autóból. És persze nekem sem árt egy kis nyugtatás.


(Alice szemszöge)


Egyszerűen nem bírok magammal!!! Épp a repülőn ülünk. Útban a Seattle-i repülőtérre. Végre hazamegyünk! Újra láthatom Bellát! Ááááh!
Nyugodj meg Alice! Ha így folytatod szegény kis férjecskéd ki fog készülni! Beszélek itt badarságokat. Sokkal jobban örül, ha ilyen miatt kell használnia a képességét, mintha depreszió vagy dühkitörés miatt lenne rá szükség.
Csak ez a rossz előérzet ne lenne! A megérzéseim álltalában helyesek, de remélem ez most nem lesz az. Igaz, hogy Carlisle nem tudta biztosan, de én egyre inkább azt érzem, hogy az elméletünk helyes. Akkor viszont - ismerve Bellát és az ő marha nagy szerencséjét - már biztosan történt vele valami.
Felkapcsolódik a kis lámpa, jelezve, hogy kapcsoljuk be az öveket. Perceken belül földetérünk.
A gép nagyot zökken, amikor a kerekek találkoznak az aszfaltos leszállópályával.
Elhagytuk a gépet és elindulunk a csomagokért. Az autóink a parkolóban várnak ránk. Tényleg beleőrültem volna, ha egyhelyben kellett volna ülnöm, ezért mindent elintéztem. 11:30 van. A Napot sűrű felhőréteg takarja, ezért semmi szükség az aggodalomra. A bútorok fél óra múlva fognak a házhoz érni, ha minden jól megy. Aztán még másfél óra, míg Bella végez a suliban.
Végre megérkeztünk a házunkhoz! Már nagyon hiányzott, pedig csak négy hónapja hagytuk el. Teljesen a szívemhez nőtt. De úgy látom nem csak nekem. Én szálltam ki először az autómból, ezért pontosan láttam, ahogy a többiek megpillantva régi otthonunkat, apró mosollyal, nagyot sóhajtva lépnek a bejárathoz.
A ház bútorok nélkül üresnek és jellegtelennek tűnt. Nem szoktunk bajlódni a pakolással, de most mégis mindent kipakoltunk, mert az én értelmes bátyám megígérte Bellának, hogy minden olyan lesz, mintha soha nem találkoztak volna. És félő volt, hogy Bella talán idejön és a bútorok emlékeztetnék őt az együtt töltött időkre, ezért minden életre utaló jelet eltüntettünk magunk után.
Egyszer láttam róla egy "látomást". - ha nevezhetem még így - Itt volt a nappaliban. A fal mellett, a földön kuporogva sírt. Nagyon megviselhette a hiányunk, ha idejött megbizonyosodni róla, hogy tényleg elmentünk. És amikor nem talált semmit bizonyára kikészült.
Nagyon elbambulhattam, mert a következő pillanatban egy autó érkezésére figyeltem fel. Ránéztem az órámra. Nemsokkal múlt dél. Akkor minden bizonnyal a bútorokat hozták.
Kimentünk a teherautóhoz. Carlisle aláírt néhány papírt, majd a fiúkkal együtt elkezdték bepakolni a bútorokat.
Emmet egy idő után morgolódott is egy kicsit, hogy igazán segíthetnénk mi is. Hát igen! A fejét nem túl gyakran használja gondolkodásra. Hiszen mégis, hogy nézne az ki, ha egy akkora lány, mint én, egyik kezében egy szekrénnyel, másikban egy franciaággyal, szaladgálna a házban, mert Emmet biztos, hogy valami ilyen segítségre gondolt. Szegény fiú biztos szívrohamot kapna.
A következő pillanatban egy újabb különös képet láttam magam előtt. Tudtam, hogy ez Belláról fog szólni. Az ilyen "látomások" mindíg róla szólnak. Már csak ködösem érzékeltem családom többi tagját magam körül. Csak a Belláról szóló képeket figyeltem.
"Charlie épp egy fehér borítékot tett az asztalra, mikor Bella leért a lépcsőn. Szörnyen festett. Az arca sápadtabb volt, mint legutóbb, a szeme karikás, mintha hónapok óta nem aludt volna.
- Szia apu! - Köszönt egykedvűen.
- Szia Bells! Leveled jött. - Charlie pedig, mintha egy kis lelket akart volna önteni belé.
Bella arca előbb megepett volt, majd egy kis remény látszott rajta, de ezt hamar eltűntette. Csak a szemeiben látszódott továbbra is.
- Kitől? - kérdezte kicsit kíváncsian.
- Nem tudom. Nincs rajta név.
Bella felkapta a levelet közben halvány mosoly játszott ajkain.
Ahogy olvasta végig a papír tartalmát úgy fagyott rá a mosolya arcára. A reményt először döbbenet, majd felismerés, végül rettegés váltotta fel. Szemei a rémülettől kikerekedtek. Minden ízében remegett, a lábai nem bírták tovább tartani és a földre rogyott. Charlie épp háttal állt neki, de az esés hangjára azzonnal megfordult.Rémülten szaladt lánya mellé, aki még mindíg a földön kuporgott. Az arcát símogatta, szólongatta, de semmi válasz. Bella még mindíg mereven a levelet nézte. Charlie is a papír felé fordította a fejét, de mielőtt egy betűt is felfoghatott volna belőle, Bella ökölbe szorította kezeit és öszegyűrte a lapot. Charlie hiába is próbálta kihámozni ökölbe szorított kezei közül, Bella nem engedett. Apja vállára hajtotta fejét és hangsan zokogott. Charlie nem tudott mást tenni, mint hagyni, hogy lány a nyugodtan kisírja magát. Sok idő telt így el. Talán órák is lehettek, mire Bella végre megnyugodott kissé. Amikor felemelte fejét... valami más volt. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam: elhatározott valamit és mindegy mibe kerül véghez is fogja vinni. Nagy levegőt vett és felállt.
- Jól vagyok - mondta ugyanazzal a határozottsággal a hangjában, amit az előbb a szemében is láttam.
Megfordult és a lépcső felé vette az irányt. Mire Charlie feleszmélt Bella már majdnem a közepénél járt.
- Bella!
- Egyedül akarok lenni. - mondta és eltűnt a lépcsősor tetején."

3. fejezet - Döntés

(Edward szemszöge)


- A... a múltat??? - kérdeztem döbbenten.
- Jó, jó! Tudom, hogy őrültség. Csak egy ötlet volt. - mentegetőzött azonnal, majd újra a lehetőségeket kezte el elemezni.
Én azonban elondolkodtam ezen egy kicsit. Miért ne lehetne? Egy hónapig semmi féle látomása nem volt, aztán jönnek ezek a furcsa képek.
- Mi van, ha igaz az elméleted? - kérdeztem meg óvatosan.
Értetlenül nézett rám. Nem tudta, hogy az új vagy a régi elméletről van szó.
- Mi van, ha tényleg a múltat látod? - világosítottam fel óvatosan.
- Ez képtelenség Edward te is tudod! - korholt rosszalló tekintettel.
El sem hiszem, hogy vámpír léttére van olyan, amire azt mondja, hogy lehetetlen.
- Gondold meg Alice! Nincs semmi más értelmes magyarázat a dolgokra!
- Ez sem éppen értelmes. - szúrta közbe, már kissé megenyhülve.
- Azt hiszem meg kéne kérdezni Carlislet! - mondtam és válasz nem is várva elindultam vissza a házhoz. De Alice megállított.
- Várj Edward!
- Mi az?
- Mi van ha igaz? Mit fogunk csinálni? Lehet, hogy már történt is valami Bellával, csak még nem láttam. - kérdezte kétségbeesetten, félve a választól.
Erre eddig nem is akartam gondolni. De most nem úszom meg.
Ha valami történt vele azt nem fogom túlélni. Tudom, hogy én hagytam el őt, de attól még ugyanúgy szeretem, mint régen. Csak a saját érdekében hagytam el és, ha kiderül, hogy nem boldog nélkülem... Gondolkodás nélkül visszamennék hozzá. De, ha Alice nem látja, hogy mi lesz, akkor csak egy módon tudhatjuk meg...
- Visszamegyek és megnézem, hogy mi van vele. - mondtam neki válaszként.
- Veled megyek! - határozta el.
Tudtam, hogy hiába is ellenkeznék, ha egyszer eldöntötte mit akar, akkor az úgy is lesz.
- Kérdezzük meg mit gndolnak a többiek! Talán ők is jönni akarnak.
Először ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam. Tudom, hogy őket is nagyon megviseli Bella hiánya és mind nagyon aggódnak érte, ezért nem tagadhatom meg tőlük, hogy lássák, ha ezt szeretnék.
-Rendben. - mondtam végül megadva magam.
Egymás mellett mentünk vissza a házhoz, hogy beszéljünk a többiekkel, de leginkább Carlisleal.
Hamar visszaértünk. Túl hamar. Már közel voltunk, amikor Alice megállított. Biztos, hogy hallották a beszélgetésünk második részét. De Alice elméletét nem.
Egy nagy sóhaj kíséretében léptem be az ajtón. Azonnal családommal találtam szemben magam. Ott álltak mind az ajtó előtt és láthatóan ránk vártak. Alig zártam be az ajtót és fordultam vissza, máris Esme szoros ölelésében találtam magam. Amikor eltávolodott tőlem, olyat láttam, amit már rég nem. Széles mosoly játszott ajkain, és hosszú idő óta most először látszott igazán boldognak,de nem ő volt az egyetlen. Mostmár biztos, hogy hallották a beszélgetést.
- Szóval? Mit mondtok? - kérdeztem
- Ezt már meg is beszéltük. - mondta Esme.
- Nem mintha túl sok megbeszélnivaló lett volna rajta. - szúrta közbe poénosan Emmet.
- Legalábbis nekünk nem. - jegyezte meg kissé szomorkásabban apám.
Nem tudtam pontosan mire is gondol, ezért pillantásomat gyorsan körbejárattam a többieken. Csak ekkor vettem észre, hogy valaki hiányzik.
Rosalie.
Először nem tudtam mi történt, de apám gondolataiból hamar rájöttem. Most az ő szemével láttam a történteket.
"- Kérdezzük meg mit gndolnak a többiek! Talán ők is jönni akarnak. - hallottam újra testvérem szavait. Rosalie válasz sem várva felállt Emmet mellől és egyenesen az emelet felé vette az irányt." Mindenkit meglepett a történtek, hisz úgy érezték Bella még Rosalienak is hiányzik. Én azonban már egyáltalán nem aggódtam emiatt. Hallottam a gondolatait és pontosan tudtam, hogy mire készül. Vagyis, hogy mit is csinál éppen. Mindenkimeg fog lepődni, ez biztos. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra.
- Mi történt? - kérdezte Carlisle, mert egyáltalán nem értette hirtelen támadt jókedvemet.
Én csak megráztam a fejem jelezve nekik, hogy nem mondok semmit.
- Valami másról is beszélnünk kell. - mondta komolyan Alice, mire mindenki érdeklődve nézett rá.
- Miről? - kérdezte csakugyan komolyan Carlisle.
Alice mindent elmesélt neki, attól kezdve, hogy elhagytuk Forkst. Az egy hónap szünetet a látomásaiban, aztán a furcsa képeket, hogy mikor szoktak ilyen zavarosak lenni a látottak és végül az elméletünket is. Mindenki egyre nagyobb döbbenettel hallgatta testvérem beszámolóját.
A szónoklat végén néma csend telepedett az egész házra, amit végül Carlisle tört meg.
- Van benne valami. - motyogta az orra alatt - Hát ezért mondtad, hogy visszamész megnézni mi van vele? - kérdezett most engem.
Csak egy aprót bólintottam válaszként. Ekkor jelent meg a lépcső alján nővérem egy nagy bőrönddel a kezében. Én csak magamban somolyogtam a többiek meghökkent arcát látva. Tudtam, hogy ez lesz. Az első aki felébredt a döbbenetből az Emmet volt.
Néhány gyors lépéssel Rosalie mellett termett és szorosan átölelte.
- Annyira szeretlek! - motyogta a fülébe, majd éhesen a szájára vetette magát, de mielőtt bármi mást is csinált volna Rosalie eltolta magától és valódi dühvel nézett rá. Erősen rácsapott a kezére, amely idő közben akaratlanul indult meg a felsője gombjai felé.
- Én is nagyon szeretlek Emmet, de erre most igazán nem érünk rá. - morogta, majd a többiek felé fordult - Ti meg mégis mikor akartok összepakolni??? Figyelmeztetlek titeket, ha túl sokáig szöszöltök, egyedüll indulok vissza Forksba! - morogta dühösen.
- Csak megbeszéltünk néhány dolgot. - mondta apám békítően kissé meghatottan Rosalie reakciójától.
Nővérem erre csak hangosan felhorkant.
- Mintha nem lenne elég hosszú az út arra, hogy beszélgessünk. Igyekezzetek! Pakoljatok össze aztán indulás.
Megragadta a bőröndjét és egyenesen a garázs felé vette az irányt. Amikor mellém ért megfogtam a karját, magamhoz húztam és szorosan megöleltem.
- Köszönöm! - suttogtam a fülébe halkan.
Ő is megölelt. Így álltunk néhány másodpercig, majd elengedtük egymást. A mosolya most igazán boldog volt. Semmi gúny, káröröm, vagy hiúság nem látszott benne csak a boldogság.
Csak egy hosszú másodpercig láthattam ezt a csodaszép mosolyt, mert hirtelen megforgatta szemeit és fintorba rándult az arca.
- Ennyi érzelgős vámpír között, azt hiszem elkaptam valamit. - morogta ál undorral a hangjában, amire nem tudtam nem msollyal válaszolni.
- Nos... Azt hiszem a döntés végleges. - mondta Carlisle boldogan és közben mindannyiunkon végignézett, de a karjaiba bújó Esmén megakadt a tekintete. Mindketten ragyogtak a boldogságtól. Apám már le sem vette a szemét anyámról, mikor megszólalt. Tisztán és érthetően ejtette a szavakat. Halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy mind halljuk - Hazamegyünk!

AJÁNDÉK!!! 2. fejezet - A különös látomások

Ajándék fejezet! Mikuláscsomagban küldöm mindenkinek, aki olvassa!!! XD

( Alice szemszöge)


Jasper, aki most kivételesen szintén a nappaliban tartózkodott, akárcsak Edward, növekvő kíváncsisággal figyelte a helyzetet. Egy biztos, ez a változás csak pozitív lehet az eddigiekhez képest.Erre a gondolatra egy kis boldogságot éreztem fagyott szívemben, mire Jasper fürkésző tekintetét Edwardról egyből rám kapta. Láttam a szemében felcsillanni a reményt és szinte ugyanabban a pillanatban éreztem is a rég tapasztalt érzést, amikor a pozitív érzelmek hulláma összeforr saját boldogságommal és szárnyalni támad kedvem. De úgy láttam nem én vagyok az egyetlen.
Mindenki felkapta a fejét az érzelmek áradatára.
Carlisle becsukta a vastag könyvet a kezében és nem próbált tovább úgy tenni, mintha soha nem hallott érdekességekről olvasna.
Esme elfordult az ablaktól és nem igyekezett fenttartani azt a hamis látszatot, hogy minden figyelmét a házkörüli látványa köti le.
Emmet nem bámult tovább élettelenül magaelé. Felemelte a tekintetét és Edwardot, Jaspert és engem kezdett figyelni.
Rosalie, aki eddig kényelmesen bújt szerelme karjaiba, most kibújt az ölelésből és kíváncsian dőlt előre a kanapén.
Én - mintha észre sem vettem volna az alig fél perc alatt történő változásokat - még mindíg egyenesen Edward szemébe nézve, felálltam szerelmem mellől és gondolatban beszéltem bátyámnak.
"Gyere utanam!" - mondtam hangtalanul, ellentmondást nem tűrően és kivonultam a házból öt kíváncsi és reménykedő szempár kíséretében egyenesen az erdőbe, míg Edward hangtalanul követett.
Kíváncsi voltam, miről akar beszélni, de akárhogy erőlködtem nem láttam semmit.
Megálltem a fák között, elég távol a háztól, hogy még véletlenül se hallják a következő beszélgetést. Ő is megállt és mélyen a gondolataiba merült.
- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem meg, mert már nem bírtam a csendet.


(Edward szemszöge)


- Miről akarsz beszélni? - kérdezte Alice.
Mintha nem tudná, hogy a látomásáról van szó.
- A látomásodról és Belláról. - válaszoltam.
A nevétől, jeges szívem összefacsarodott. Először mondtam ki hangosan az elmúlt négy hónap alatt és úgy éreztem, mintha nemlétező lelkem atomjaira szakad volna.
Megint!
- Nem tudom, miről beszélsz. - válaszolta.
- Pontosan tudod miről beszélek! - morogtam kissé ingerülten.
Mélyet sóhajtott és komolyan nézett a szemembe.
- Sajnálom! - nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja - Azóta is figyelem Bellát, mióta megkértél, hogy ne tegyem. - folytatta. Az arca most könyörgő lett. - Értsd meg Edward a lagjobb barátnőm és aggódom érte!
- Tudom. És azt is tudom, hogy a látomásaidat csak az én közelemben follytod el.
Nagyon meglepődött a kijelentésemen és nem értette, hogyha ezt mind tudom, akkor mégis miről lehet szó.
Újra elgondolkodtam, szabad-e nekemolyat tenni, amire most is készülök. Hisz megígértem neki, hogy békénhagyom és soha többet nem fog hallani rólam. De önző felem ismét menyerte a csatát, mint már annyiszor.
"Ugyan már egy-két látomástól még nem lesz semmi baja és legalább én is megnyugodhatok, hogy jól van." - győzködtem magam és nem kellett sokáig hallgatni saját ösztökélésem. Elhatároztam megam. Sóhajtottam és beszélni kezdtem, hogy Alice is megértse, miért is akartam beszélni vele négyszemközt.
- Tudni akarom mi van vele! Tudnom kell mi történt Bellával, mióta elhagytuk Forkst! Látni akarom én is az összes látomásodat róla! (Ennyit arról,hogy egy-két látomás.) - a szavaim most őszintén megdöbbentették. Sokmindenre számított, de erre nem igazán.
- Szóval... Nem is haragszol, hogy figyelem Bellát? - kérdezte kétkedve.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen és nem is hazudtam.
Elgondolkodott a válaszomon, de én nem bírtam tovább a tudatlanságomat.
- Látni akarom a látomásaidat. - ismételtem meg előbbi kijelentésem.
Láttam rajta, hogy erőlködik, de végül képek helyett csak egy reményvesztett sóhajt kaptam.
- Sajnálom Edward! - motyogta, hogy alig hallottam.
Mit sajnál? Miért néz ilyen bánatosan? Miért nem mutat nekem egyetlen látomást sem?
A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben és én egyre jobban kétségbeestem.
Mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha Alice azért nem látja a jövőjét, mert már nincs mit látnia?
Megrémültem. Féltem, jobban, mint valaha. Tudtam, hogy Bella ember és nem fog örökké élni. De, hogy ilyen hamar következik majd be a halála azt a legroszzabb "rémálmomban" sem gondoltam volna.
Mikre is gondolok itt!? Hiszen az előbb volt róla látomása Alicenek és abban élt. Azóta pedig semmit nem látott. De akkor mi ez az egész!? Nem bírom ezt tovább!
- Mi történt? - a hangom jégcsapként hasított át a levegőn.
- Men látom. - mondta ki egyszerűen, mintha nekem ennyiből tudnom kéne, hogy mi is történt.
- Hogy érted, hogy nem látod? - a hangom most kétségbeesett volt.
- Miután elköltöztünk, egyhónapig semmit nem láttam hiába erőlködtem. Aztán a képek újra jöttek, de... Bella jövője homájos és zavart. Talán, mert soha nem határozza el mit is fog csinálni a következő napon, vagy akár a következő percben. Csak nagyon ritkán. Az is legfeljebb annyi, hogy felkel reggel és este lefekszik. Semmi több. - magyarázta - És ami a legfurcsább, ha el is határozza ezeket, akkor sem látom tisztán. Amikor erősen koncentrálok valakire és látom, ami éppen akkor történik vele, akkor szoktak a látomásaim ilyen zavartak lenni. De ezek a képek maguktól jönnek, álltalában nem is koncentrálok rájuk.
Egy pillanatra elgondolkodott, a homlokán a ráncok még méjebbek lettek és hallgatózás nélkül is tuctam, hogy most a "miért"-re keresi a választ.
Aztán az arca hirtelen gondolkodóból döbbenté, már-már rémülté vált és hátrébb lépett egyet.
Mielőtt megtudtam volna, hogy mi is váltotta ki ezt a reakciót belőle, megrázta a fejét és, mintha rájött volna: amire gondolt aaz őrültség. Próbáltam kusza gondolataiból kihámozni az elméletét, de nagyon vigyázott min is jár az agya.
- Alice! - szóltam rá keményen mert elfogyott a türelmem.
Hirtelen fújta ki a levegőt, amit bizonyára jó ideje visszatartott, és megszólalt. Olyan halkan, hogyha távolabb álltam volna vagy egy kicsit is fújt volna a szél, biztosan nem értem a szavait.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen... Azt mondanám, hogy a múltat látom.

1. fejezet - Hiány

( Alice szemszöge)


Ma van négy hónapja, hogy eljöttünk Forks-ból és Bellát otthagytuk. Létezésem eddigi legszörnyűbb időszaka ez. És azt hiszem, nem csak nekem. Meg sem kell kérdeznem kedvesemet, hogy tudjam mindenkit szörnyen megvisel Bella hiánya. Látszik rajtuk.

Esme, a csupa szeretet és kedvesség, akitől jobb édesanyát nem is kívánhatnánk; most szomorú, letört és boldogtalan. Még egy halvány mosolyt sem látni a szívalakú arcán. Mintha a lányát veszítette volna el.
Hiszen így is van!
Bella a lánya volt. Papírok ide vagy oda, már sajátjaként szerette.

Carlisle, a családfő, aki minden helyzetben nyugodt és megfontolt; most tehetetlennek és döntésképtelennek látszik. Tudom, hogy szíve szerint azonnal csomagolna és indulna vissza, de az esze azt mondja jobb így, biztonságosabb Bellának.
És Edward döntését sem akarja felülbírálni.

Emmet, a mókamester, akinek még a legkomolyabb helyzetben is akadt egy-két poénos megjegyzés a tarsolyában; most komor és szótlan. Mintha a többiekkel együtt szótlansági fogadalmat tett volna.

A változás még Rosalien is meglátszik. Nem igazgatja szőke hajkoronáját minden percben, nem öltözk át naponta kétszer-háromszor, hogy biztosan tökéletesen nézzen ki.
És Emmetet is egyre ritkábban kéri, hogy "sétáljanak" egyet az erdőben, vagy "beszélgessenek" egy kicsit a szobájukban.
Soha nem vallaná be senkinek, de Bella még neki is hiányzik.

Jasper mostanában egyre kevesebbet van a közelünkben. Nagyon megviselik a negatív érzelmek. Ebben a családban pedig nem is szokott hozzá ehez a letargikus hangulathoz.
Bár ahogy őt ismerem inkább amiatt van kikészülve, hogy nem tud segíteni nekünk és szerinte mindez miatta van. Hiába mondogattam neki folyamatosan, hogy "Nem a te hibád." vagy "Ne okold magad!" esetleg "Mással is megtörténhetett volna.". Semmi nem használt. Ez pedig engem készített ki, ami egy újabb negatív hullám volt felé. És az egész kezdődött előről.
Ördögi kör!

Ami Edwardot illeti...
Nem is tudom! Mindíg úgy láttuk, hogy Bella teljesen megváltoztatta. És milyen jól láttuk. Most pedig az elvesztése változtatta meg. A régi Edward eltűnt és egy új lépett a helyére. Rá sem lehet ismerni.
Az oly nagyrabecsült és szeretett zongora már négy hónapja áll érintetlenül a helyén és nem csinál mást, csak porosodik.
Edward pedig, aki megtanult szívből és élettel nevetni; most nem más, mint egy kétlábon járó depresszió.

A látomásaim Belláról egyre ritkábbak és homályosabbak. Amikor elköltöztünk Edward megkért - vagy inkább rámparancsolt - hogy ne figyeljem Bellát és hagyjam végre békén. Igazából eszem ágában sem volt teljesíteni a "kérését", de neki ezt nem mondtam el. Még leharapná a fejem. Bella a legjobb barátnőm és igenis tudni akarom mi van vele.A baj csak az, hogy soha nem határozza el magát, ezért nem is láthatom azt.
Bosszantó!!!!
Edward mostanában egyre kevesebbet olvas a gondolatainkban, de azért a látomásaimat a közelében megpróbálom elfolytani és csak 'hallótávolságon' kívül elengedni az elmém. Most is azon ritka alkalmak egyike van, amikor Edward volt hajlandó kidugni az orrát a szobájából és - még, ha csak pár órára is - lefáradt a nappaliba. Hirtelen tört rám egy látomás.
Csak nagyon nehezen tudtam kirángatni magam belőle, de végül sikerült.
Egy beteges kinézetü, beesett arcú, karikás szemű lányt láttam egy gyönyörű, napsütötte réten üldögélni.
Bella volt az.
A rétükön ült.
Fogalmam sincs, hogyan talált oda és miért kínozza magát azzal, hogy odament, de nem volt időm ezen gondolkodni. A tekintetem Edwardra tévedt és megdöbbentett, amit láttam. A szeme fekete volt - mint négy hónapja folyamatosan, ezért ez nem is lepett meg - és a sötét tekintet több fájdalmat rejtett, mint eddig valaha, amit teljes képtelenségnek gondoltam. A fájdalom mellett számtalan kérdés is kavargott.
'Talán ő is látta, amit én. Olvasott a gondolataimban?'
Alig, hogy ez megfogalmazódott bennem, az arcát megpróbálta közönyössé tenni, de nemigazán sikerült neki. És a tekintete sem tudott hazudni. Látta a látomásom!
'Nem tudsz átverni.' közöltem vele gondolatban, mire egy megadó sóhajt kaptam.
Hirtelen a sötét tekintetben nem láttam mást csak elhatározást, de mielőtt jött volna a látomás felpattant. Mereven és komolyan a szemembe nézett.
-Beszélnünk kell! - mondta ugyanazzal a határozottsággal a hangjában, mint amit a szemében is láttam.
Éreztem, hamarosan történik valami, ami sorsdöntő lesz. Minden megváltozik.

Újra!

A történet

Magam sem tudom mit is fogok írni pontosan, de egy biztos: ez a Bella kicsit más, mint a többi. A történet négy hónappal azután kezdődik, hogy Cullen-ék elköltöztek Forks-ból.