Hali mindenkinek!

Igazából ez az első blogom és az első történetem is. Még soha nem írtam semmit. Nagyon izgulok, hogy hogy sikerül és, hogy lesznek-e egyáltalán akik olvasni fogják. Ha bármi óhajotok, sóhajotok, kérésetek, kérdésetek lenne; csak írjatok egy e-mailt a ginax@citromail.hu - ra, vagy gyertek Plurk-re! http://www.plurk.com/GinaX94/invite

Kérlek írjatok komikat! Nagyon jó lenne! *nagybociszemek*

(Helyesírási hibákért bocsika!!!)

Felhívom szíves figyelmeteket, hogy a blog alsó részében közvélemény-kutatásokat találtok, szeretném, ha válaszolnátok rájuk! Puszi!!!

2009. december 12., szombat

3. fejezet - Döntés

(Edward szemszöge)


- A... a múltat??? - kérdeztem döbbenten.
- Jó, jó! Tudom, hogy őrültség. Csak egy ötlet volt. - mentegetőzött azonnal, majd újra a lehetőségeket kezte el elemezni.
Én azonban elondolkodtam ezen egy kicsit. Miért ne lehetne? Egy hónapig semmi féle látomása nem volt, aztán jönnek ezek a furcsa képek.
- Mi van, ha igaz az elméleted? - kérdeztem meg óvatosan.
Értetlenül nézett rám. Nem tudta, hogy az új vagy a régi elméletről van szó.
- Mi van, ha tényleg a múltat látod? - világosítottam fel óvatosan.
- Ez képtelenség Edward te is tudod! - korholt rosszalló tekintettel.
El sem hiszem, hogy vámpír léttére van olyan, amire azt mondja, hogy lehetetlen.
- Gondold meg Alice! Nincs semmi más értelmes magyarázat a dolgokra!
- Ez sem éppen értelmes. - szúrta közbe, már kissé megenyhülve.
- Azt hiszem meg kéne kérdezni Carlislet! - mondtam és válasz nem is várva elindultam vissza a házhoz. De Alice megállított.
- Várj Edward!
- Mi az?
- Mi van ha igaz? Mit fogunk csinálni? Lehet, hogy már történt is valami Bellával, csak még nem láttam. - kérdezte kétségbeesetten, félve a választól.
Erre eddig nem is akartam gondolni. De most nem úszom meg.
Ha valami történt vele azt nem fogom túlélni. Tudom, hogy én hagytam el őt, de attól még ugyanúgy szeretem, mint régen. Csak a saját érdekében hagytam el és, ha kiderül, hogy nem boldog nélkülem... Gondolkodás nélkül visszamennék hozzá. De, ha Alice nem látja, hogy mi lesz, akkor csak egy módon tudhatjuk meg...
- Visszamegyek és megnézem, hogy mi van vele. - mondtam neki válaszként.
- Veled megyek! - határozta el.
Tudtam, hogy hiába is ellenkeznék, ha egyszer eldöntötte mit akar, akkor az úgy is lesz.
- Kérdezzük meg mit gndolnak a többiek! Talán ők is jönni akarnak.
Először ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam. Tudom, hogy őket is nagyon megviseli Bella hiánya és mind nagyon aggódnak érte, ezért nem tagadhatom meg tőlük, hogy lássák, ha ezt szeretnék.
-Rendben. - mondtam végül megadva magam.
Egymás mellett mentünk vissza a házhoz, hogy beszéljünk a többiekkel, de leginkább Carlisleal.
Hamar visszaértünk. Túl hamar. Már közel voltunk, amikor Alice megállított. Biztos, hogy hallották a beszélgetésünk második részét. De Alice elméletét nem.
Egy nagy sóhaj kíséretében léptem be az ajtón. Azonnal családommal találtam szemben magam. Ott álltak mind az ajtó előtt és láthatóan ránk vártak. Alig zártam be az ajtót és fordultam vissza, máris Esme szoros ölelésében találtam magam. Amikor eltávolodott tőlem, olyat láttam, amit már rég nem. Széles mosoly játszott ajkain, és hosszú idő óta most először látszott igazán boldognak,de nem ő volt az egyetlen. Mostmár biztos, hogy hallották a beszélgetést.
- Szóval? Mit mondtok? - kérdeztem
- Ezt már meg is beszéltük. - mondta Esme.
- Nem mintha túl sok megbeszélnivaló lett volna rajta. - szúrta közbe poénosan Emmet.
- Legalábbis nekünk nem. - jegyezte meg kissé szomorkásabban apám.
Nem tudtam pontosan mire is gondol, ezért pillantásomat gyorsan körbejárattam a többieken. Csak ekkor vettem észre, hogy valaki hiányzik.
Rosalie.
Először nem tudtam mi történt, de apám gondolataiból hamar rájöttem. Most az ő szemével láttam a történteket.
"- Kérdezzük meg mit gndolnak a többiek! Talán ők is jönni akarnak. - hallottam újra testvérem szavait. Rosalie válasz sem várva felállt Emmet mellől és egyenesen az emelet felé vette az irányt." Mindenkit meglepett a történtek, hisz úgy érezték Bella még Rosalienak is hiányzik. Én azonban már egyáltalán nem aggódtam emiatt. Hallottam a gondolatait és pontosan tudtam, hogy mire készül. Vagyis, hogy mit is csinál éppen. Mindenkimeg fog lepődni, ez biztos. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra.
- Mi történt? - kérdezte Carlisle, mert egyáltalán nem értette hirtelen támadt jókedvemet.
Én csak megráztam a fejem jelezve nekik, hogy nem mondok semmit.
- Valami másról is beszélnünk kell. - mondta komolyan Alice, mire mindenki érdeklődve nézett rá.
- Miről? - kérdezte csakugyan komolyan Carlisle.
Alice mindent elmesélt neki, attól kezdve, hogy elhagytuk Forkst. Az egy hónap szünetet a látomásaiban, aztán a furcsa képeket, hogy mikor szoktak ilyen zavarosak lenni a látottak és végül az elméletünket is. Mindenki egyre nagyobb döbbenettel hallgatta testvérem beszámolóját.
A szónoklat végén néma csend telepedett az egész házra, amit végül Carlisle tört meg.
- Van benne valami. - motyogta az orra alatt - Hát ezért mondtad, hogy visszamész megnézni mi van vele? - kérdezett most engem.
Csak egy aprót bólintottam válaszként. Ekkor jelent meg a lépcső alján nővérem egy nagy bőrönddel a kezében. Én csak magamban somolyogtam a többiek meghökkent arcát látva. Tudtam, hogy ez lesz. Az első aki felébredt a döbbenetből az Emmet volt.
Néhány gyors lépéssel Rosalie mellett termett és szorosan átölelte.
- Annyira szeretlek! - motyogta a fülébe, majd éhesen a szájára vetette magát, de mielőtt bármi mást is csinált volna Rosalie eltolta magától és valódi dühvel nézett rá. Erősen rácsapott a kezére, amely idő közben akaratlanul indult meg a felsője gombjai felé.
- Én is nagyon szeretlek Emmet, de erre most igazán nem érünk rá. - morogta, majd a többiek felé fordult - Ti meg mégis mikor akartok összepakolni??? Figyelmeztetlek titeket, ha túl sokáig szöszöltök, egyedüll indulok vissza Forksba! - morogta dühösen.
- Csak megbeszéltünk néhány dolgot. - mondta apám békítően kissé meghatottan Rosalie reakciójától.
Nővérem erre csak hangosan felhorkant.
- Mintha nem lenne elég hosszú az út arra, hogy beszélgessünk. Igyekezzetek! Pakoljatok össze aztán indulás.
Megragadta a bőröndjét és egyenesen a garázs felé vette az irányt. Amikor mellém ért megfogtam a karját, magamhoz húztam és szorosan megöleltem.
- Köszönöm! - suttogtam a fülébe halkan.
Ő is megölelt. Így álltunk néhány másodpercig, majd elengedtük egymást. A mosolya most igazán boldog volt. Semmi gúny, káröröm, vagy hiúság nem látszott benne csak a boldogság.
Csak egy hosszú másodpercig láthattam ezt a csodaszép mosolyt, mert hirtelen megforgatta szemeit és fintorba rándult az arca.
- Ennyi érzelgős vámpír között, azt hiszem elkaptam valamit. - morogta ál undorral a hangjában, amire nem tudtam nem msollyal válaszolni.
- Nos... Azt hiszem a döntés végleges. - mondta Carlisle boldogan és közben mindannyiunkon végignézett, de a karjaiba bújó Esmén megakadt a tekintete. Mindketten ragyogtak a boldogságtól. Apám már le sem vette a szemét anyámról, mikor megszólalt. Tisztán és érthetően ejtette a szavakat. Halkan, mégis elég hangosan ahhoz, hogy mind halljuk - Hazamegyünk!

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Most találtam a blogodra, de nekem naon tetszik, szval alig várom a foyltit!:)

    VálaszTörlés
  2. Köszike!!! Igyekszem a kövivel. :P

    VálaszTörlés
  3. Amúgy mesi tudom én, hogy miattad írt, olyan ízelítőt Szylu. Megértem, hogy már mindenki ki akar nyírni! xD

    VálaszTörlés
  4. Jajjj az nem kifejezés, szentem lassan nevet kéne változtatnom, az egyetlen életbiztosításom az a sztorim, mert ha nem kéne vkinek folytatni azt a tákolmányt, akk én már régen elhaláloztam volna :/

    VálaszTörlés