Tudom sokat kellett várni és nem is lett valami hosszú. A vége miatt is bocsi, de kárpótlásul írok egy sokkal izgibb 6. fejezetet. Ivinek gyógyulást, Lillának és Cherrynek pedig köszönet a chat-ért.
Jó olvasást!
( Alice szemszöge)
Mintha rémálomból ébredtem volna. Remegtem és ziháltam, pedig semmi rémisztő nem volt a látomásban. Mégis, mintha én is átéltem volna azt, amit Bella. Láttam a szemében a rettegést, ami az arcán is látszott. És, ahogy kiborult... Soha nem láttam még ilyennek, mindíg az a csendben szenvedő típus volt és csak azok látták mit is érez igazán, akik nagyon jól ismerték. Néha még nekem is nehéz volt rajta kiigazodnom, pedig én voltam a legjobb barátnője, már, ha mondhatom még ezt, azok után, ahogy itt hagytam.
- Mit láttál? - kérdezte kedvesen kedvesem.
Nem tudom, miért éreztem azt amit, de még mindíg lesokkolva álltam a nappali közepén, szerelmem karjaiban. Amikor az érzelmeim már csillapodni kezdtek, kezdtem érzékelni a külvilágot.
Kint már besötétedett, olyan 11 körül járhatott és a bútorokat hozó teherautó is eltűnt.
- Mi történt? - kérdezte Esme, de ez a kérdés már nem nekem szólt, hanem Edwardnak, aki pár lépésre előttem a földön térdelt. Fejét a kezébe hajtotta és megviseltebbnek nézett ki, mint valaha. Valamiért biztos voltam benne, hogy ő nem érezte azt, amit én. Most inkább a látvány viselhette meg, hisz ő mindannyiunknál jobban ismerte Bellát és a látvány sokkal jobban kikészíthette, mint engem az érzelmek.
Ahogy a sokk teljesen elmúlt, egy másik érzés kerített hatalmába, mintha aggodalom lett volna, de nem tudom, hogy miért is aggódtam. Bella miatt, az biztos. Éreztem, hogy baj van.Amit eddig csak sejtettem, - hogy Bella már tutira belekeveredett valamibe - mostmár biztosan tudtam. Belegondoltam, mik is történhettek vele... Ahogy végigfutottam a lehetőségeken egy remegéshullám járta át a testem. Láttam, ahogy Edward összerándul a gondolataimra. Először fel sem fogtam, mit látok, de aztán leesett, hogy a gondolataim váltották ki belőle ezt a reakciót, így próbáltam magam visszafogni. Egész idő alatt őt figyeltem, ahogy a többieknek elmeséltem a látomásom minden apró részlet. Újra és újra megremegett a hallotaktól. Az érzelmekről először nem akartam beszélni, de Jasper olyan átható pillantást vetett rám, amitől megeredt a nyelvem. Mindenkit meglepett ez a furcsaság, de leginkáb annak a számlájára írták, hogy mostanába inkább a múltat látom, mint a jövőt. Carlisle azt mondta, hogy ez szerinte valami új képesség és majd kiforrja magát, ezért ne aggódjunk miatta. Már majdnem éjfél volt, ezért a Bellánál való látogatásunkat elhalasztottuk másnap délutánra.
A nap gyorsan telt. Mindenki berendezte a saját szobáját, majd egy közös vadászatot terveztünk. Mindenki keresett kedvérevalót, maj hazafelé vettük az irányt. Épp csak elindultunk, amikor megint rémtörtek a furcsa képek és semmit nem tudtam tenni ellene.
"Bella épp hazaért az iskolábó és a szobájába tartott. Amikor belépett hűvös levegő csapta meg és kirázta a hideg. Szétnézett a szobában és meglátta a nyitott ablakot. Először meglepődött képet vágott, majd összeráncolta a homlokát, mintha nem értené a történteket. Aztán egyszerűen megrázta a fejét és odalépett, hogy bezárja. Amikor visszafordult az ajtóhoz a szeme megakadt az ágyon. Remegni és zihálni kezdett, majd közelebb lépett és felvette az ágyneműn lévő fehér levelet. Az ablakra nézett, majd a megértés fénye csillant a szemében. Óvatos mozdulatokkal bontotta ki a borítékot, majd elkezdte olvasni a sorokat. A hatás ugyanaz volt, mint legutóbb."Hirtelen lett vége a látomásnak és amikor kinyitottam a szemem azonnal férjemmel találtam szemben magam.
- Mi történt? - aggodalmaskodott azonnal.
Észre sem vettem, hogy a látomás rám is ugyanolyan hatással volt, mint legutóbb. Kapkodtam a levegőt remegtem és sokkos állapotban voltam.
- Megint Bellát láttam. Újra kapott egy levelet. - mondtam a többieknek, akik szintén körülöttem álltak.
- Megint? - kérdezte Carlisle. Bár nyugodtnak látszott, a hangjából kihallatszott az aggodalom.
- Hogyan? - kérdezte Edward.
Nem tudtam, hogy Bella reakciójára kíáncsi, vagy arra, hogy hol volt a levél, de egy biztos. Rátapintott a lényegre. Bár Bella megint nagyon megrémült, de valamivel jobban viselte, mint legutóbb. És a határozottság még mindíg lángolt a szemében.
- Bárkitől is kapta a levelet, az a szobájában volt. A borítékot ponosan az ágyára tette, az ablak pedig nyitva volt. De úgy tűnt Bella most jobban viseli, mint ezelőtt. - magyaráztam a többieknek is. És úgy tűnt, mintha ez egy kicsit megnyugtatná Edwardot.
- De azért gondolom nem is ugrált örömében. - hát igen. Emmet mindíg képes elrontani egy pillanatot.
Rosalie pedig - egy jól irányzott ütéssel Emmet tarkója felé - tudtára hozta, hogy ezt nem kellett volna.
- Meg kell tudnunk ki küldi a leveleket. - mondta Edward határozottan és a szemében olyan vad tűz égett, hogy egy pillanatra megsajnáltam az írogatót, annak ellenére, hogy én is legszívesebben széttéptem volna azért, amit csinált.
- Induljunk! - mondta Carlisle és mi szó nélkül kezdtünk el hazafelé futni.
Amint hazaértünk elkezdtük megbeszélni a továbbiakat. Mivel mindenki kíváncsi volt már az események miértjére, ezért úgydöntöttünk, hogy az egész család jönni fog, de mivel elég furcs lenne, ha hirtelen mindannyian beállítanánk ezért csak egyikünk fog beszélni Charlieval. A választás rám esett, mivel én voltam Bella legjobb barátnője és Charlie is igazán kedvelt, főleg azok után, hogy segítettem neki és Bellának a Jameses ügy után. A másik jelölt Edward volt, de őt elvetettük. Főleg azért, mert, ha Bella egy kicsit is szenvedett Edward miatt az utóbbi időben - ami valjuk be több, mint valószínű - és Charlie látni fogja az ablakból, hogy közeledik, akkor minden bizonnyal a mindíg szuperül működő puskájával nyitna ajtót, ami még gondokat okozhatna. Tehát én fogok személyesen beszélni Charlieval, míg a többiek a ház melletti erőből fognak hallgatózni.
Elmentem átöltözni, hogy lehetőleg ne szakadtan és véresen látogassam meg a jó, öreg Charlie bácsit, majd elindultunk a Swan lakás felé. Én kocsival mentem, míg a többiek futva, hogy ne keltsünk feltűnést. Pontosan 2 óra volt mikor odaértem. A rendőrautó már a ház előtt parkolt, pontosan a piros furgon mellett. Ahogy elhaladtam mellette megnyugodva láttam, hogy nincs rajta semmiféle balesetre utaló jel, de furcsa mód Bella illatát alig éreztem rajta, ami miatt már nagyon is aggódtam. Bekopogtam az ajtón és vártam, hogy valaki beengedjen. Nem is kellett sokáig ácsorognom mire nyílt az ajtó és a másik oldalán Charliet pillantottam meg. Először nem is akartam hinni a szememnek, annyira megváltozott. Az arca beesett és sápadt volt és legalább 10 évvel nézett ki idősebbnek, ha nem többel.
Nem úgy nézett ki, mint, akit nagyon meglepett a felbukkanásom, inkább, mintha megkönnyebbült volna.
- Charlie! - köszöntem udvariasan és egy elbűvölő mosolyt villantottam felé, amit próbált viszonozni is, de nem igazán sikerült. Olyan volt, mintha a világ minden gondját neki kellene cipelnie, de megpróbálja titkolni.
- Alice! - köszönt ő is - Már vártalak!