Hírek!

Halihó mindenkinek!

Tudom, nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt felvázoltam legutóbb, és eléggé el is tűntem, de sajna minden összejött mostanság. A részletekkel nem fárasztalak titeket, a lényeg, hogy a történet folytatódik. Nem ígérem, hogy a fejezetek ezentúl rendszeresek lesznek (nézzétek el nekem, a rossz DNS-állomány teszi...), inkább füllentés nélkül annyit mondok: lassan haladni fogunk.
A titkokra rövidesen fény derül, a főgonosz még várat magára, de lecsapják majd hamar, mert a szereplők az én heves mentalitásomat örökölték. Addig pedig továbbra is szívesen olvasom az ötleteiteket, mert néhányan már egészen ráéreztek a gondolatmenetemre.
A szereplők tárháza bővülni fog, róluk oldalt olvashattok. Arra is golndoltam, hogy a képek és nevek mellé néhány főbb infót is írnék (pl.: képesség, kor, stb...), de ez még nem tuti.
Hamarosan találkozunk, addig is maradjatok fent egész éjszaka, ne keljetek fel 12 előtt, zárkózzatok be a szobába, a gép elé; röviden: Élvezzétek a nyarat!

Puszi: GinaX

Hírek!

Nos...

Van három jó és két rossz hírem. Máris mondom:

Az első jó, hogy végre vége van a sulinak! (xD jeee!)
Az első rossz, hogy az érettségik még tartanak. ( többek között az enyém is :S)

A második jó, hogy jön a friss.
A második rossz, hogy csak jövő hét végén jön.

A harmadik jó, hogy megyünk a csajokkal egy közös kirándulásra.
Hogy ez miért is olyan jó??? Nos azért, mert annak a hétnek kb.: nyolcvan százalékát írással fogom tölteni (a maradék húszat alvással xD). Ebből következik, hogy a kirándulást követő időszakban (remélhetőleg) drasztikusan megnövekedik majd az új fejezetek száma. xD

Remélem ti is úgy örültök ennek, mint én, mert az írás már szörnyen hiányzik. Néha a német téma helyett Edwardról fantáziálgatok, bár nem biztos, hogy ez a történetem miatt van... xD

Nos akkor, jövő hétvégén találkozunk, addig is legyetek rosszak, bosszantsátok a szüleiteket, ne feküdjetek le hajnal hatig és soha, semmilyen esetben se keljetek fel délután négy előtt! :)

Puszi: GinaX

16. fejezet - Furcsaságok 2. - Forró érzelmek

(Teljes fejezet!)

Fehér háttér-probléma orvosolva. Jó olvasást! PÁPÁ!

(Edward szemszöge)

Lassan haladtunk végig a hűvös folyosókon és rengeteget lépcsőztünk. Egyik lépcsősort a másik követte és a köztünk lévő csend egyre súlyosabb lett. Igazságtalan volt, amit csináltam. Ezzel teljesen tisztában voltam. Tudtam azt is, hogy bocsánatot kellene kérnem, de mire rászántam magam megérkeztünk. Az egyik torony felső részében voltunk, ahol egymás mellett két ajtó állt, és semmi más. Az apró, sötét előtérben csak még szörnyebben éreztem magam, ezért hálát adtam az égnek, amikor Isi végre megszólalt.

- Ez lesz a te szobád. - mondta és kinyitotta a jobb oldalit

- Csinos. – motyogtam

- Az enyém a másik.

- Hogy? - kérdeztem vissza

- A másik, ami a tiéd mellett van, a bal oldali. Mivel a toronyban csak ez a két szoba van, ezért gondolom, nem fogod eltéveszteni, ha szeretnél betalálni. – vigyorgott

- Miért mennék én a te szobádba? – gyanakodtam

- Bármiért. Mondjuk nem találod a mosdót, vagy egyszerűen csak beszélgetésre vágysz... - a végére már egészen komoly lett a hangja.

- Aha. - motyogtam, és elindultam felfedezni az új kis birodalmamat

- Edward! - fogta meg a karomat

Meglepődve pillantottam rá és még jobban meglepett, hogy arca mennyire komoly és együtt érző volt.

- Komolyan! - mondta halkan - Bármikor jöhetsz. Bármi is történjen, keress meg! - majd kuncogva hozzátette - Kopognod sem kell.

- Micsoda ajánlat, ezt nem hagyhatom ki - mondtam somolyogva

- Akkor további szép estét! Majd találkozunk. - lépett a saját ajtajához

- Isi! - szóltam utána, mikor már átlépte a küszöböt

- Hm?

- Köszönöm! - mondtam komolyan

Egy pillanatig csak nézett, mielőtt megszólalt.

- Igazán nincs mit! - vigyorgott és bezárta az ajtaját.

"Ez a lány állandóan vigyorog" gondoltam, ahogy beléptem az ajtómon "De nem is baj… Hisz olyan jól áll neki."

A szoba nyugodt csendjében volt időm átgondolni az eseményeket. Most már beláttam, hogy amit Isi tett, teljesen jogos volt. Igazságtalan voltam vele. Megítéltem, pedig nem is ismertem. Na, nem mintha ez azt jelentené, hogy az ég-világon mindenben egyetértek vele. Csak most kivételesen igaza volt.
Ekkor hallottam meg a zuhany csobogását a mellettem lévő szobából. Nem tehettem róla, hisz mégis csak férfiból volnék, de a képek csak úgy beúsztak a gondolataimba. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy hogyan festhet kevesebb ruhában, hisz Bella testét nem egyszer öleltem magamhoz. (Megjegyezném, hogy a gondolataim már akkor is kissé csapongóak voltak.) Egyre zavarba ejtőbb képeket láttam magam előtt. Már azt sem tudtam megmondani, hogy tulajdonképpen Isiről, vagy Belláról fantáziálgatok, de egy biztos, nagyon élénk a képzelőerőm. Amikor egy határozott kopogást hallottam, úgy pattantam ki az ágyból, mintha az lángra kapott volna. Még szerencse, hogy nem hozzám, hanem Isihez akart valaki bejutni, mert én nem igazán voltam szalonképes állapotban. A kezeimet ökölbe szorítottam és úgy lihegtem, mintha emberként most futottam volna le a maratont. Közben hallottam, hogy Isi szobájában elzáródik a víz.

- Ki az? - kérdezte halkan

- Hát Én! Ki más? - felelte egy mély férfihang.

Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy kivesz egy törölközőt a szekrényből és szorosan magára csavarja. Aztán mosolyogva az ajtóhoz lép.

- Szia cica! - mondta perverzen a férfi

- Szia édes! - kuncogott a lány - Érezd magad otthon!

- Nálad mindig drágaságom.

Tudom, hogy mit mondtam odalenn a nagyteremben, de igazából nem gondoltam úgy, hogy Isi mindenkivel lefeküdne. Szóval ez most sokkolt. Na, nem mintha egyetlen férfi megjelenése azt jelentené, hogy mindenkivel ilyen "közvetlen" a viszonya, de ez a párbeszéd kezd egyre kétértelműbb lenni.

- Van egy kis időd számomra? - ez az a fajta kérdés volt, ami szinte már a parancs kategóriába tartozik.

Ha Isi olyan, amilyennek gondolom, akkor úgy elküldi a vendégét a francba, hogy a lába sem éri a földet. Nem hiszem, hogy eltűrné, ha parancsolgatnak neki.

- Számodra mindig. – dorombolt

Dorombolt?! Ezt nem hiszem el! Az egész világ kezd kifordulni önmagából.

- Nem fogsz lecserélni?

- Téged soha. - dorombolt tovább.

A két hang annyira azonos irányból jött, hogy biztosra veszem, úgy össze voltak tekeredve, mint a fonott kalács.

- Be kell vallanom, azt hittem, már le is cseréltél. Az a Cullen kölyök nagy hatással volt rád. – mintha egy kis aggodalom csengett volna a hangjában.

Nem az az „El akarsz hagyni?” inkább az a „Minden rendben veled?” fajta. Ez meglepett. Talán Isi nem képel fel mindenkit, aki úgy viselkedik vele, ahogy én?

- Ne aggódj, mio amante! Megtanultam vigyázni magamra. – amit mondott komoly volt, a hangja mégis játékos maradt.

- Mio amante? – dorombolta a férfi.

Ebben a hangban aztán nem volt semmi aggodalom, perverz és kéjes hanglejtés viszont annál inkább. Isi gyöngyözően felkacagott.

- Csak nézz magunkra. Talán nem?

- Eléggé félreérthető, valóban. De tehetnénk még félreérthetőbbé. – sutyorgott

(Cassi szemszöge)

Csendesen haladtunk végig a kihalt folyosókon. Ugyanabba az irányba indultunk, mint Isiék. Kínos feszültségben róttuk a lépcsősorokat. Mindenkinek az előző esemény járt a fejében. Kicsit mindannyian megkönnyebbültünk, amikor megérkeztünk egy tágas előtéri szobába, és én kénytelen voltam megtörni a csendet. A szobából öt ajtó nyílt, a távolabbi sarokban pedig egy újabb lépcsősor kezdődött.
Az utolsó két szoba a miénk - mutattam a lépcső melletti ajtókra -, a másik három a tietek. Válasszatok kedvetek szerint!

Alice azonnal a lépcsőhöz legközelebbi üres szobába nyitott és alaposan körbekémlelt.

- Ez lesz a miénk! - kiáltotta csillogó szemekkel.

Rosalie méltóságteljesen az északi falnál egyedül árválkodó ajtóhoz vonult, és szélesre tárta. - Ez a miénk.

Carlisle és Esme csendesen az Alice-ék szobája melletti utolsó ajtóhoz léptek.

Bólintottam, majd a saját szobám ajtajához léptem.

- Várj, kérlek! - szólt utánam a doktor.

- Igen?

- Szeretnék beszélni veletek néhány dologról. Ha lehetne, minél hamarabb - tette hozzá óvatosan.

- Persze! - mosolyogtam, majd Adam felé fordultam. - Szólok Isiéknek, te maradj velük - indultam el a felfelé vezető lépcsősoron.

Még hallottam, hogy Adam bevezeti Cullenéket az egyik szobába, majd csend telepedett a hideg falak közé. A következő pillanatban lábdobogást hallottam fentről, és pár perc múlva megjelent Felix.

- Gyanítom, Isinél voltám? - somolyogtam.

- Én meg azt gyanítom, te is éppen oda tartasz - vigyorgott vissza, majd bólintásomra folytatta. - A helyedben én inkább elnapolnám a látogatást. Isi és az ifjú Cullen meglehetősen elfoglaltak. - Hátrapillantott a válla felett, majd folytatta. - Vagy, ha még nem is, hamarosan azok lesznek. - Rejtélyes mosollyal az arcán lelépett, én pedig gyanakodva továbbindultam. Néhány perccel később azonban furcsa hangokra lettem figyelmes.

(Edward szemszöge)

- Eléggé félreérthető, valóban. De tehetnénk még félreérthetőbbé - suttogta kéjesen a férfi.

- Mire gondolsz? - kérdezett vissza Isi hasonló hangon.

Ezután azonban már nem sokat beszélgettek, más hangokból azonban nem volt hiány. Isi pedig, néha megtűzdelte az eseményeket egy-egy megjegyzéssel.

- Hm. Ez tetszik - motyogta.

- Ez nekem is. - válaszolt a másik.

Az izmaim megfeszültek és úgy éreztem, mindjárt felrobbanok. Láttam magam előtt, ahogy az ismeretlen férfi megérinti...

Nem tudtam elviselni. Elvesztettem a fejem. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy kivágódik az ajtó. Előbb az enyém, majd Isié, és én nyitottam ki. A látvány magáért beszélt.

Isi a nagy ágy közepén feküdt, az összegyűrt ágyneműben. Félix pedig négykézláb támaszkodott fölötte.

- Elnézést! Nem akartam zavarni. - Ó dehogynem!

- Semmi gond. - kuncogott Isi

- Dehogy is nincs gond. - morogta Félix - Szóval neki már kopognia sem kell? - nézett rám dühöngve, bár engem nem igazán érdekelt.

- Nem kell neki. - jelentette ki Isi, mielőtt válaszolhattam volna

- Azt hittem az illem így diktálja. - nahát, ismeri az illemet?

- Felajánlottam neki, hogy kopogás nélkül jöhet.

- És úgy látom, ő lovagiasan el is fogadta. - köpte foghegyről.

- Elég ebből! - állította le Isi - Attól tartok most távoznod kell Félix! Itt a váltás. - vigyorgott

- Szóval még is csak lecserélsz! - sóhajtott lemondóan

- Hiába drága, kiöregedtél már!

Félix lemászott az ágyról, miközben a derekát fogta, és hatalmas, fájdalmas sóhajokat engedett ki magából.

- Valóban nem vagyok már a régi! - sántikált el az ajtóig - Viszlát később "mio amante"!

Amikor visszapillantottam az ajtóról az ágyra, Isi már felkelt, és éppen a kendőjét igazgatta. Zavartan elfordultam és csak akkor mertem visszanézni, mikor megszólalt.

- Szóval, mi volt ennyire sürgős?

A kérdést bár értettem, nem tudtam a válaszra fókuszálni. Ekkor ugyanis már a szekrény előtt állt, és éppen a felső polcon keresgélt. Az aprócska kendő minden mozdulatnál meglibbent, félrecsúszott. Én pedig képtelen voltam levenni a szemem róla.

A testem, mintha saját életet élne az utóbbi időben. Parancsszó nélkül indultak felé a lábaim, és amikor odaértem egy határozott mozdulattal megfordítottam. Az egyik karom körülzárta keskeny derekát, míg a másik a mögötte lévő szekrénynek támaszkodott.

- Lefeküdtél vele? - Tudnom kellett!

- Azt hittem egyértelmű elképzelésed van, milyen szerepet is töltök be a Volturi testőrség köreiben. - suttogta

Szörnyű gyanú kezdte felütni bennem a fejét.

- Tudtad, hogy hallom az egészet, igaz?

- Tény, hogy ilyen hatásos belépőre nem számítottam!

- Miért csináltad? - néztem a szemébe. Mikor kezdtem el az ajkait bámulni?!

- Nem örültél neki, hogy igazad volt velem kapcsolatban? - Ő meg az én ajkaimat nézi.

- Miért örültem volna?

- Szereted, ha igazad van. Minden pasi szereti!

- Valóban? Milyen szakértő vagy.

- Megint helyben vagyunk!

Nem fecséreltem az időmet válaszadásra. Ajkaimat az övéire nyomtam, ezzel elejét vettem minden további fecsegésnek. Teljesen ledöbbentett saját viselkedésem, de ami még jobban meglepett, az volt, hogy visszacsókolt. Lágy és óvatos csók volt, de ahogy tudatosulni kezdett bennem, hogy nem kell visszafognom magam, egyre szenvedélyesebb lett. Karjait a nyakam köré fonta és egyik kezével a hajamba túrt. Elindulhattunk az ágy irányába, mert a következő pillanatban már a közepén feküdtünk. Egyik kezem elindult lefelé az oldalán. Éreztem a törölköző finom anyagát. Aztán a törölközőt a bőre váltotta fel. Az ő egyik keze már az ingemet tolta le a vállamról, míg a másik még mindig a hajamban kalandozott. Az érzések olyan ismerősek voltak. És az az illat...

Ekkor azonban megdermedt, és villámgyorsan eltolt magától. A szemei feketék voltak. Nem olyan "mindenkit kinyírok magam körül - fekete", hanem egyszerűen az "éhes vagyok - fekete". Ezeket a kifejezéseket még Alice gondolataiból vettem, miután elindultunk Isivel a torony felé. Jut eszembe, el ne felejtsem megkérdezni , hogy mire értette, hogy "Isinek MEGINT ilyen "kinyírok mindenkit magam körül - fekete" szemei vannak."

Most viszont meghallottam, miért reagált így Isi az imént. Léptek. Egészen közel. És pont errefelé tartanak. És már kopogtattak is.

- Tessék? - szólt ki Isi erőt véve magán

- Cullenék beszélni szeretnének velünk. Fel szeretnék tenni a kérdéseiket. - szólt be a Cassi nevű lány (Alice gondolataiból tudom, hogy így hívják), Isi pedig nagyot sóhajtott.

- Azonnal megyünk.

Nem hallottam kintről mozgást, ebből arra következtettem, hogy Cassi nem távozott, hanem az ajtó előtt várakozik. A gondolatait nem hallottam. Ez meglehetősen gyakran fordul elő Isi társaságában, és nem felejtek el rákérdezni az első adandó alkalommal, hogy ez mi a csudának van. Az említett ekkor egy villámgyors mozdulattal kibújt alólam és megcélozta a szekrényt. Gondoltam megvárom kint Cassivel, amíg felöltözik. Bár gőzöm sincs mit mondhatnék neki, miért voltam itt, különösen, hogy nyilvánvalóan többet hallott az iménti jelenetből, mint amennyi szalonképesnek mondható. De semmi ilyesmire nem volt szükség. Rájöttem, hogy a nők gyorsan is képesek elkészülni, ha igazán akarnak. És Isi most nyilván nagyon is akarta, ugyanis elég volt számára annyi idő, míg én felkecmeregtem az ágyról, és az ingem alsó három gombját begomboltam. A többit ő gombolta, megjegyezném, ezt is észvesztő sebességgel csinálta. Én csak elkerekedett szemekkel figyeltem. Még egy vámpír sem lehet ilyen gyors. De kénytelen voltam elhinni, amikor végignéztem mélyen dekoltált, sötétkék, ujjatlan blúzán és hosszú pászos, fekete nadrágba bújtatott lábain. Azt a tízcentis, szexi tűsarkút - amit Bella csak "halálcsapda"-nak nevezett volna - már nem is említem.

Mikor végzett az ingemmel - már mint a begombolásával - az ajtó felé indult, engem is magával húzva. Óvatosan rám pillantott a szeme sarkából, majd nagyot sóhajtott. Kinyitotta az ajtót és kilépett rajta, velem a sarkában. Cassi tekintete azonnal Isire villant, mintha engem észre sem venne, és mintha egy pillanatra a száját is láttam volna megmozdulni. Isi nagyot sóhajtott - ismét - majd felém fordult.

- A lépcső aljánál az egyik szobában gyülekeznek a többiek. Menj te is. Nem sokára mi is ott leszünk. - kérte, én pedig megtettem - bár kissé tétovázva, de elindultam.

16. fejezet - Furcsaságok 2. - Forró érzelmek I.

Sziasztok! :) Cherry vagyok, GinaX bétája, örvendek. ^^ Szóval, a helyzet az, hogy GinaX tegnapra ígérte az új fejezetet, de a technika közbeszólt. :S Beszéltem vele, és megengedte, hogy felrakjam a meglévő részt a fejezetből, de ez NEM a teljes rész, szóval, amint lehet (a jövő héten várható), jön a folytatás! Kellemes olvasást! :) Puszi, Cherry

(Edward szemszöge)

Lassan haladtunk végig a hűvös folyosókon és rengeteget lépcsőztünk. Egyik lépcsősort a másik követte és a köztünk lévő csend egyre súlyosabb lett. Igazságtalan volt, amit csináltam. Ezzel teljesen tisztában voltam. Tudtam, hogy bocsánatot kellene kérnem, de mire rászántam magam, megérkeztünk. Az egyik torony felső részében voltunk, ahol egymás mellett két ajtó állt, és semmi más. Az apró, sötét helyiségben csak még szörnyebben éreztem magam, ezért hálát adtam az égnek, amikor Isi végre megszólalt.

- Ez lesz a te szobád. - mondta és kinyitotta a jobb oldalit.

- Csinos. – motyogtam.

- Az enyém a másik.

- Hogy? - kérdeztem vissza.

- A másik, ami a tiéd mellett van, a bal oldali. Mivel a toronyban csak ez a két szoba van, ezért gondolom, nem fogod eltéveszteni, ha szeretnél betalálni. – vigyorgott.

- Miért mennék én a te szobádba? – gyanakodtam.

- Bármiért. Mondjuk, nem találod a mosdót, vagy egyszerűen csak beszélgetésre vágysz... - a végére már egészen komoly lett a hangja.

- Aha. - motyogtam, és elindultam felfedezni az új kis birodalmamat.

- Edward! - fogta meg a karomat. Meglepődve pillantottam rá és még jobban meglepett, hogy arca mennyire komoly és együttérző volt.

- Komolyan! - mondta halkan. - Bármikor jöhetsz. Bármi is történjen, keress meg! - majd kuncogva hozzátette: - Kopognod sem kell.

- Micsoda ajánlat, ezt nem hagyhatom ki - mondtam somolyogva.

- Akkor további szép estét! Majd találkozunk. - lépett a saját ajtajához.

- Isi! - szóltam utána, mikor már átlépte a küszöböt.

- Hm?

- Köszönöm! - mondtam komolyan. Egy pillanatig csak nézett, mielőtt megszólalt.

- Igazán nincs mit! - vigyorgott és bezárta az ajtaját.

"Ez a lány állandóan vigyorog" gondoltam, ahogy beléptem az ajtómon. "De nem is baj… Hisz olyan jól áll neki." A szoba nyugodt csendjében volt időm átgondolni az eseményeket. Most már beláttam, hogy amit Isi tett, teljesen jogos volt. Igazságtalan voltam vele. Megítéltem, pedig nem is ismertem. Na, nem mintha ez azt jelentené, hogy az égvilágon mindenben egyetértek vele. Csak most kivételesen igaza volt. Ekkor hallottam meg a zuhany csobogását a mellettem lévő szobából. Nem tehettem róla, hisz mégis csak férfiból volnék, de a képek csak úgy beúsztak a gondolataimba. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy hogyan festhet kevesebb ruhában, hisz Bella testét nem egyszer öleltem magamhoz. (Megjegyezném, hogy a gondolataim már akkor is kissé csapongóak voltak.) Egyre zavarba ejtőbb képeket láttam magam előtt. Már azt sem tudtam megmondani, hogy tulajdonképpen Isiről, vagy Belláról fantáziálgatok, de egy biztos, nagyon élénk a képzelőerőm. Amikor egy határozott kopogást hallottam, úgy pattantam ki az ágyból, mintha az lángra kapott volna. Még szerencse, hogy nem hozzám, hanem Isihez akart valaki bejutni, mert én nem igazán voltam szalonképes állapotban. A kezeimet ökölbe szorítottam és úgy lihegtem, mintha emberként most futottam volna le a maratont. Közben hallottam, hogy Isi szobájában elzáródik a víz.

- Ki az? - kérdezte halkan.

- Hát én! Ki más? - felelte egy mély férfihang. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy kivesz egy törölközőt a szekrényből és szorosan magára csavarja. Ahogy mosolyogva az ajtóhoz lép.

- Szia, cica! - mondta perverzen a férfi.

- Szia, édes! - kuncogott a lány. - Érezd magad otthon!

- Nálad mindig, drágaságom.

Tudom, hogy mit mondtam odalenn a nagyteremben, de igazából nem gondoltam úgy, hogy Isi mindenkivel lefeküdne. Szóval ez most sokkolt. Na, nem mintha egyetlen férfi megjelenése azt jelentené, hogy mindenkivel ilyen "közvetlen" a viszonya, de ez a párbeszéd kezd egyre kétértelműbb lenni.

- Van egy kis időd számomra? - Ez az a fajta kérdés volt, ami szinte már a parancs kategóriába tartozik. Ha Isi olyan, amilyennek gondolom, akkor úgy elküldi a vendégét a francba, hogy a lába sem éri a földet. Nem hiszem, hogy eltűrné, ha parancsolgatnak neki.

- Számodra mindig. – dorombolt. Dorombolt?! Ezt nem hiszem el! Az egész világ kezd kifordulni önmagából.

- Nem fogsz lecserélni?

- Téged soha. - dorombolt tovább. A két hang annyira azonos irányból jött, hogy biztosra veszem, úgy össze voltak tekeredve, mint a fonott kalács.

- Be kell vallanom, azt hittem, már le is cseréltél. Az a Cullen kölyök nagy hatással volt rád. – Mintha egy kis aggodalom csengett volna a hangjában. Nem az az „El akarsz hagyni?”, inkább az a „Minden rendben veled?” fajta. Ez meglepett. Talán Isi nem képel fel mindenkit, aki úgy viselkedik vele, ahogy én?

- Ne aggódj, mio amante! Megtanultam vigyázni magamra. – Amit mondott komoly volt, a hangja mégis játékos maradt.

- Mio amante? – dorombolta a férfi. Ebben a hangban aztán nem volt semmi aggodalom, perverz és kéjes hanglejtés viszont annál inkább. Isi gyöngyözően felkacagott. - Csak nézz magunkra. Talán nem?

- Eléggé félreérthető, valóban. De tehetnénk még félreérthetőbbé. – sutyorgott.

A Következő Fejezetről:

Címe: 16. fejezet - Furcsaságok 2. - Forró érzelmek

Ideje: 2011. szeptember 10. (szombat)

Részlet: "- Ez lesz a te szobád. - mondta és kinyitotta a jobb oldalit

- Csinos. - motyogtam

- Az enyém a másik.

- Hogy? - kérdeztem vissza

- A másik, ami a tiéd mellett van, a bal oldali. Mivel a toronyban csak ez a két szoba van, ezért gondolom nem fogod eltéveszteni, ha szeretnél betalálni. - vigyorgott

- Miért mennék én a te szobádba? - gyanakodtam

- Bármiért. Mondjuk nem találod a mosdót, vagy egyszerűen csak beszélgetésre vágysz... - a végére már egészen komoly lett a hangja.

- Aha. - motyogtam, és elindultam felfedezni az új kis birodalmamat

- Edward! - fogta meg a karomat

Meglepődve pillantottam rá és még jobban meglepett, hogy arca mennyire komoly és együtt érző volt.

- Komolyan! - mondta halkan - Bármikor jöhetsz. Bármi is történjen, keress meg! - majd kuncogva hozzátette - Kopognod sem kell.

- Micsoda ajánlat, ezt nem hagyhatom ki - mondtam somolyogva

- Akkor további szép estét! Majd találkozunk. - lépett a saját ajtajához

- Isi! - szóltam utána, mikor már átlépte a küszöböt

- Hm?

- Köszönöm! - mondtam komolyan

Egy pillanatig csak nézett, mielőtt megszólalt.

- Igazán nincs mit! - vigyorgott és bezárta az ajtaját.

"Ez a lány állandóan vigyorog" gondoltam, ahogy beléptem az ajtómon " De nem is baj... Hisz olyan jól áll neki."

15. fejezet - Furcsaságok 1. - Izzó szemek

Itt a friss és a következő hamarabb jön, ígérem. A gépem is megjavult szóval most már minden HAPPY! Puszi!

(Cassi szemszöge)

Isi hátra sem nézett, Edward pedig csak csendben ballagott utána. Még mindenki a történtek hatása alatt állt. Adam és én persze már megszoktuk a stílusát és a félelmetes erejével is tisztában voltunk, de ez most más volt. Pont, mint akkor… Az első ilyen furcsa viselkedése akkor volt, amikor visszatértünk Volterrába. Természetesen az, hogy megmentett egy ártatlant a kivégzéstől, felajánlotta a segítségét idegeneknek, meggyőzte Arot valamiről, amibe az soha nem ment volna bele, ha a józan eszére hallgat, és hogy Jane-t bosszantotta csak a szokásos dolgai voltak. A furcsaságok mindezek után történtek.

*****

Amint meghallottuk, hogy Victoria elrabolt egy emberlányt, akinek a vámpír szerelmét Aronak ki kell végeznie, mivel elárulta a vámpírok féltett titkát, ráadásul a lány azóta sem lett meg, így nem lehet tudni, továbbadta-e ezt valakinek, vagy sem, azonnal elindultunk vissza Volterrába. Igazán meglepő, hogy Aro nem szólt nekünk erről az egészről, hisz mégis csak Victoriáról van szó, és mi aztán ismerjük, mint a rossz pénzt. De hát nem tudtuk az ügy részleteit, csak néhány fontosabb adatot, így nem volt miből kiindulni. Azokkal a volturikkal, akik még Bellát keresték, megbeszéltük, hogy követnek minket vissza Volterrába, és felfüggesztik a keresést. Most, hogy már mi is itt vagyunk, Aronak nincs oka másokat is ráállítani az ügyre. A legnagyobb sebességgel indultunk el, így az út, ami egy átlagos vámpírnak úgy kb. 2 óra lett volna, nekünk mindössze fél volt. Talán annyi sem. Ugyanezzel a sebességgel szeltük át a kastély folyosóit is, csak Gianna asztalánál lassítottunk emberi tempóra. Arcunkra pillantva szemei kikerekedtek és halk sikoly hagyta el ajkait. A magas, éles hang visszhangot vetett a hideg kövek között, de mi a következő lépéssel már a trónterem ajtajában álltunk.

Odabent éppen elhalt a legapróbb mozgolódások hangja is, amikor Isi egy laza mozdulattal kitárta előttünk a hatalmas faajtókat. Még fél füllel azt is hallottam, hogy Gianna lélekszakadva rohanni kezdett utánunk. A tekintetem azonnal megtalálta azt az arcot, amit a leginkább látni szerettem volna. A lehető legnagyobb sebességgel szeltem át a termet, egyenesen Alec karjaiig. Bár elég alacsony termetű, azért egy fél fejjel még így is magasabb nálam. Amint ajkaink végül találkoztak, ködösülni kezdett elmém. Még hallottam, ahogy Felix fájdalmasan felnyög mellettünk és arrébb araszol, de a többire csak halványan emlékszek. Isi mond valamit Aronak, majd Cullenéknek, ezután megint Aronak, ezután egy ajtó felé indul, de még visszafordul, hogy Jane-nek is megjegyezzen valami bosszantó dolgot. Ahogy szokta. Itt azonban a tudatom ismét kiélesedett. Az ösztöneim csak súgták, ezért nem voltam hajlandó szerelmemtől akár csak egy hajszálnyit is eltávolodni. Talán ezért nem tudtam időben reagálni.

- Jane! Ha a fájdalmat nem is, a próbálkozást azért érzem! – mondta angyalian Isi, de a gúny is érezhető volt. Az ösztöneim pedig egyre hangosabban mondták a magukét. Hallottam a halk kuncogásokat, egy hangos nevetést, Jane dühös morgását, éreztem a fagyos hangulatot, de ez hamar elmúlt. Tudtam, hogy isi nem hagyná, hogy Jane bárkinek is ártson, ezért biztosan használta a pajzsát. Ezt azonban Jane nem fogja megtorlatlanul hagyni.

Pont ezért lepett meg, hogy a következő pillanatban azt hallottam, hogy Isi megfordul és távozni készül. Ezért nagy nehezen elszakítottam magam Alectől, és körbepillantottam a teremben. Isi valóban távozni készült, Jane azonban még mindig fújtatott a dühtől, ami a legjobban felháborított mégis az volt, hogy Jane azzal az ördögi mosolyával most Cullenék felé fordult. Ez igazán aljas dolog volt, még tőle is. Az, hogy mindenkibe beleköt, és mindenkin a képességét akarja használni, már önmagában aljasság. Az azonban, hogy az ismerőseid, barátaid, szeretteid bántásával akar neked ártani, már színtiszta kegyetlenség. Pont olyan, mint Victoria.

Nem számítottam semmi komoly dologra. Egy kis vita, talán egy kis verekedés, de persze semmi veszélyes sérülés, erre tessék! Így visszagondolva azonban érthető, hogy ez történt. A francba is! Tudhattam volna… Tudnom kellett volna! Isi ugyan vidám és kissé hóbortos, ugyanakkor megfontolt is. Hatalmas önuralommal rendelkezik. Talán ezért nem gondoltam a dolgok ilyen alakulására. Bár…

Azok után, hogy kijelentette: Cullenék az ő felügyelete alá tartoznak, egyértelmű volt, hogy nem pusztán sorstársaknak, vagy távoli ismerősöknek tekinti őket. Azt is mondhatta volna, hogy a segítségükre lesz bármiben, de nem ezt tette. Felelősséget vállalt értük, vagyis ezután minden büntetést, amivel Cullenéket fogják sújtani Aroék, azt Isi fogja elszenvedni. Jane pedig volt olyan ostoba és forrófejű, hogy Isinek ezt a furcsa és megmagyarázhatatlan ragaszkodását használja fel ellene.

Jane tekintete sötéten tapadt az apró termetű Cullen lányra. Úgy nézett rá, mint ragadozó az áldozatára. És ekkor megéreztem. Mivel ezt az ördögi erőt jól elzárva tartottuk (mi, akik a poklot jártuk meg azért, hogy képesek legyünk irányítani azt), ugyanazt a hatást keltette bennünk, mint egy átlagos vámpírban. De csak az első körben. A hátamon felállt a szőr, az ösztöneim sikítottak, hogy fussak, amíg van mivel. Aztán jött a második kör. Amikor az energia, ami egyenesen Isiből áramlott, elért a csontjaimig. A mélyükön fortyogó másik energiáig, ami éppolyan kegyetlen, vérszomjas és megállíthatatlan volt. Végigsugárzott rajtam. Bekúszott az izmaimba, a torkomba. Felfelé haladva élesítette a szaglásomat, a hallásomat… a látásomat. Köd borította el az elmém, de ez nem olyan volt, mint az, amelyik Alec csókjától borított be.

Alec…

Kezdtem kicsit visszanyerni a józan gondolkodásomat. Első gondolatom az volt, hogy őt eltoljam magamtól. Még mindig túl közel van. Igazából, a világ másik végén is túl közel lenne. Talán kicsit erősen ragadtam meg a vállait, de amint meglátta a szemeimet, teljesen elfelejtett tiltakozni. Két izzó, éjfekete alagút, aminek nincs vége. Az események pillanatok alatt zajlottak, talán egy egész másodpercet sem vettek igénybe. Jane még mindig a képességét akarta használni, hiába érezte Isi pajzsát. Ostoba.

És Isi mozdult… Túl gyorsan, hogy egy ember vagy akár egy átlagos vámpír láthassa. Nekem azonban látnom sem kellett volna. Az izmaimban éreztem a mozgását. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy az energia, amit érzek, nem is egy irányból áramlik.

A francba! Adam… Ha most még ő is elveszíti a józanságát, akkor valószínűleg ebben a teremben senki sem éri meg a holnapot.

De szerencsére nem ez történt.

Ahogy Isi-t követve, aki sötét szemeit Jane-re szegezve suhant át a termen, oldalra néztem. Adam szemei ugyan sötétek és jegesek voltak, mégis tudtam, hogy nem veszítette el a józanságát. Velünk együtt mozdult, és felkészülve a legrosszabbra, megállt Cullenék mögött. Eközben Isi ujjai rákulcsolódtak Jane torkára és egy pillanatnyi habozás nélkül suhant tovább vele a terem végéig. Az utolsó néhány lépésnél megemelte az aprócska vámpírlányt, aki így legalább fél méterrel a föld felett lógott. Isi olyan könnyen és határozottan passzírozta bele Jane-t a kőfalba, hogy elhatároztam magamban, ha csak ketten leszünk, ezért még gratulálok neki. De akármennyire tetszett a kis akciója, és akármennyire kívántam, hogy Jane nyaka roppanjon el a nyomás alatt, tudtam, hogy ha most nem állítjuk meg Isit, később képtelenség lesz bárkinek is megfékezni. Ha a morgások, amelyeket hallatott, nem győztek volna meg, a tekintete biztosan. Sok mindent láttam benne, de a józanság nem volt köztük. Már épp ott tartottam, hogy rávetem magam Isi-re, amikor a testtartása kicsit lazulni kezdett. Talán maga is képes az irányítása alatt tartani az energiáit.

- Talán nem fogalmaztam elég érthetően – mondta halkan, kísérteties hangján. – Azt mondtam, hogy Cullenék az ÉN felügyeletem alá tartoznak. És a felügyelet egyben védelmet is jelent. Még egyszer ezt meg ne próbáld. Értetted?

Ez nem lesz jó. Nagyon nem. Lassan beszél és tagoltan. Az elmebaj első jele.

A teremben szinte megfagyott a levegő. Talán egy kis segítségre lesz szüksége…

- Isi! – figyelmeztettem határozottan.

- Megértetted? – morogta hangosabban.

Rendben, ez már haladás. A hangja siettető, nem az a jeges és nyugodt, ami megfertőzi az elméket és félelmet kelt.

Jane lassan bólintott, és ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, biztosan elnevetem magam az arckifejezésén. Isi azonban nem engedett. „Egy utolsó löket”, gondoltam. Lassan felemeltem a kezem, és a vállára tettem.

- Elég, Isi!

Kellett ez az utolsó löket. Éreztem a kezem alatt, hogy remegés fut végig a gerincén. Aztán a saját gerincemben éreztem, hogy az energiája okozta nyomás szép lassan eltűnik. Szemei egy hosszú pillantással visszanyerték eredeti, feketés színüket, kezei pedig elváltak Jane nyakától. Bár biztos voltam benne, hogy Isi nem szívesen engedi el, még akkor sem, ha már józanul gondolkodik. Jane nyakán kivehetőek voltak a vörös ujjnyomok, de olyan tisztán, hogy akármelyik vámpír láthatta.

Így belegondolva, hogy Jane milyen közel is járt hozzá, már nem tűnt viccesnek, hogy fejezzük le a szadizmusáért.

Isi elfordult, és határozott léptekkel indult a felé az ajtó felé, amit néhány perce is megcélzott. De csak kívülről tűnt határozottnak. Ahogy az ajtó felé ment láttam, hogy a tekintete rémülten rebben Cullenék felé, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor látta, hogy Adam mögöttük állt és most csendesen visszalopakodik az ajtó mellé. Nem igazán lenne jó most magára hagyni, sőt. Minél többen vagyunk, annál jobb. És mivel pont egy Cullenért megyünk…

- Gyertek ti is! - mondtam a családjának és én is Isi után indultam.

*****

Ez volt az első furcsaság. A másik pedig éppen néhány perce történt. Az a pofon… Igazán nem értem! Az efféle kiborulások nem jellemzőek Isi-re!

- Nos! Akkor mi megmutatjuk a ti szobáitokat. Rendben? – fordultam most Cullenék felé.

Akármi is történt Isivel mostanában azt nem most fogjuk megtárgyalni. Ami pedig Isi és Edward között történt, az csak rájuk tartozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok kíváncsiskodni…

- Persze! – mondta a családfő, aki először ébredt fel a döbbenetből.

- Erre.

Ugyanazon az úton indultunk el, mint Isiék. Hosszú folyosókon és tekergőző lépcsősorokon haladtunk a kastély nyugati része felé. Amikor elértük az utolsó lépcsősort és felmentünk rajta, egy szűk helyiségbe értünk, amiből öt ajtó nyílt.

- Nos! – kezdtem – A hátsó falnál lévő két szoba a miénk. Adamé és az enyém. A jobb oldali Carlisle-é és Esme-é, bal oldalt az első Rosalie-é és Emmet-é, a túloldali pedig Alice-é és Jasper-é. A cuccaitokat már felhozták a régi szobáitokból.

- Egyébként miért is kellett kiköltöznünk azokból? – kérdezte Emmet

- Azok a szobák elég közel voltak a nagyteremhez, szóval egy idő után hallottatok volna olyan hangokat, amiket nem kellene.

- Például?

- Az étkezés hangjait. – mondtam ki kelletlenül – Tisztában vagyunk az étkezési szokásaitokkal és az elveitekkel, ezért gondoltuk nem szívesen lennétek a közelben egy-egy ilyen összejövetelen.

- Köszönjük! – mondta ezúttal a családfő

- Igazán nincs mit!

- És merre van Edward szobája? – kérdezte az apró, tündéralkatú lány. Gondolom ő Alice.

- A szemben lévő csigalépcső tetején van két szoba. Az egyik Isi-é, a másik Edward-é.

- Nahát, nahát! – kiáltott fel kajánul a nagydarab mackó – Úgy tűnik a mi kis Edy fiúnk egy dögös kiscsajjal van összezárva egy emeleten!

Erre a beszólásra kapott egy tarkón vágást a szőke szépségtől, és egy szigorú pillantást a „szüleitől”. Néha igazán irigylem őket. Nagyszerű lehet egy ekkora családban élni.

- Nos…- kezdtem óvatosan – nem tudom feltűnt-e nektek, de szerintem Isi és Edward nem igazán jönnek ki egymással.

A családfő és felesége aggódva pillantottak össze, míg a többiek csak bólogattak egyetértésük gyanánt.

- Azt hiszem, mi most hagyunk titeket berendezkedni.

- Várj egy pillanatot! – szólalt meg ismét Carlisle.

- Igen?

- Azt mondtátok hamarosan választ kaphatunk a kérdéseinkre.

- Ó… Nos… Igen. – bizonytalanodtam el – Most szeretnétek feltenni őket?

Egyhangú bólintás.

Egy pillanatra összenéztem Adammel. Nem igazán lenne értelme húzni az időt. Az ő szemeiben sem láttam tiltakozást.

- Rendben. – mondtam már kissé határozottabban – Akkor én megkeresem Isit és Edwardot. Melyik szobában találkozzunk?

Carlisle azonnal felemelte a kezét.

- Rendben! Öt perc és itt vagyunk. – Ezzel el is indultam felfelé a lépcsősoron, amit az előbb említettem, és közben hallottam, hogy mindenki bevonul a saját szobájába. Cullenék körülnézni, Adam pedig felkészülni az előttünk álló beszélgetésre…

14. fejezet - Kínos beszélgetések

Halihó! Tudom, hogy ezer éve nem volt friss, és talán már nem is érdekel titeket, hogy mi lesz a vége, de én tényleg igyekszem! Ezúton is szeretném kifejezni Cherry-nek örök hálámat, hogy hivatalosan is BÉTÁM-má lépett elő. Szóval, ha baki van a szövegben, őt szidjátok, ne engem! :D Na jó, csak viccelek!

Nem is húzom tovább az idegeiteket. Itt a beígért extra-feji. Jó olvasást mindenkinek, Cherry-nek örök hála és egy doboz nyugtató (nem könnyű elviselni infarktus nélkül az írási stílusomat!), nekem pedig, így egy nap késéssel, boldog szülinapot! Puszika!!! :D

(Alice szemszöge)

Ez a kis jelenet mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Isi egy hálás pillantást küldött felém, mire csak a szememet forgattam. Ő is megtette volna értem, ha lenne egy félőrült bátyja, mint nekem, aki mindig a legrosszabbat tudja kérdezni.

- Szóval! Edward végzett - mondtam újra.

Mindenki egyszerre fordult felé és figyeltük, ahogy lassan, bizonytalan léptekkel indul felénk. Körbepillantott, és a tekintete megakadt Isin. Kimondatlan kérés hangzott el, amit csak ők értettek.

- Talán jobb lenne, ha először csak én beszélnék vele - fordult felénk ismét Isi. - Tisztázni kéne a helyzetet.

Carlisle egyetértően bólintott, majd az erdő mélye felé pillantott. Esme nem szívesen bár, de beleegyezett, így mind - Isi és Edward kivételével - elindultunk vissza a városba.

(Edward szemszöge)

Amikor végignéztem a családomon, átjárt a boldogság. Nem hittem, hogy valaha fogok még velük találkozni. Legalábbis nem ilyen jóllakottan. A szemem megállt egy pillanatra Rajta. Ugyanaz az arc, ugyanaz a mosoly. Ugyanazok az érzelmek. Tudom, hogy lehetetlen, de úgy éreztem, a szívem újra verni kezdett.

- Talán jobb lenne, ha először csak én beszélnék vele. – A vesémbe lát. – Tisztázni kéne a helyzetet. – Egyetértek.

A többiek szép lassan visszaindultak, mi pedig kettesben maradtunk. Súlyos csend telepedett közénk. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de a boldogságtól nem tudtam megszólalni. Ő csak türelmesen várt. És nem bírta tovább.

- Hali! – mondta vigyorogva.

- Szia! – somolyogtam. Elé léptem, és óvatosan a derekára csúsztattam a kezem. Megfeszült az érintésemtől, és hátrálni akart, de nem engedtem eltávolodni. Inkább közelebb vontam magamhoz, és egyik kezemet az arcára simítottam.

- Edward! – fordult el.

- Igen? – kérdeztem.

Magam felé fordítottam, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem ajkaimon leheletét. Egy nagyot sóhajtottam. Nem hittem, hogy valaha is érezni fogom még ezt az érzést. Olyan jó így tartani a karjaimban…

- Ez nem ér – suttogta halkan. Mosolyognom kellett gyenge hangján.

- Nem tudom, miről beszélsz.

Kezei a vállamra siklottak, és már csak pár milliméter távolság volt köztünk, amikor hirtelen, szinte egyszerre kapott levegő után és rázta meg a fejét. Olyan volt, mint aki éppen erőt gyűjt, hogy közöljön valami drámait. Mintha most bármit is tragikusnak tudnék látni. Nem. Az ő karjai közt nem.

Hirtelen megszorította a vállaimat, és határozottan eltolt magától. Zihálva vette a levegőt, és gyorsan beszélt. Hangja néha elcsuklott a remegéstől.

- A nevem Isi… Isi Volturi. Pont úgy nézek ki, mint Bella… Fogalmam sincs, miért, de… de az biztos, hogy nem ő vagyok. Néhány éve változtatott át Victoria. Ezért választott Aro engem, hogy segítsek nektek. Egy ideig… Egészen egy évvel ezelőttig szolgáltam őt, ezért jól ismerem a „stílusát”. Egy évvel ezelőtt… hagytam el a seregét, és csatlakoztam a Volturihoz. A két legjobb barátom, Elizabeth Cassi és Adam Volturi is velem jöttek. Én… tényleg nagyon… Szörnyen sajnálom, de én nem Bella vagyok. Nem tudom, miért nézek ki pont úgy, mint ő, de… de én… én nem Bella vagyok.

Megdermedve álltam előtte, és egyszerűen nem tudtam felfogni a hallottak értelmét. Az nem lehet, hogy ő nem Bella. Ilyen nincs, hiszen pont olyan, mint ő. Az arca, a hangja (bár sokkal csilingelőbb, de mégis ugyanaz), a mozdulatai (bár ezek is kecsesebbek lettek), még az illata is ugyanaz.

- Az nem lehet… - suttogtam. – Ilyen nincs…

- Sajnálom…

Most, hogy kezdtem felfogni ezt az egészet, dühös lettem. Tudom, hogy semmi értelme, mégis az voltam. És ami a leginkább furcsa, az az, hogy erre az idegen lányra lettem dühös. Ahogy rám néz… Sajnálat, fájdalom, szánalom, és talán egy kis megértés is csillog a szemeiben. Ez csak még jobban feldühített. Nincs szükségem mások sajnálatára, vagy szánalmára.

Hátraléptem, és kezemmel egy egyszerű mozdulattal félrecsaptam kezeit.

- Nincs szükségem a szánalmadra. Különösen egy Volturi együttérzésére.

Megrándult az arca, de velem ellentétben nem emelte fel a hangját. Még mindig halkan és együttérzően beszélt. Hányom kellett.

- Őszintén sajnálom, ami történt, és hidd el, tudom, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Hidd el, megértem, hogy…

- Te? Még hogy te?! Megértesz?! Ugyan, mit tudhat egy Volturi a megértésről?

Az arca ismét megrándult. Összeszorította a fogait, és felrántotta a szemöldökét. Kezd dühös lenni. Remek. Pont erre van szükségem. Egy kiadós kiabálás és talán egy kis verekedés is. Na, persze, nem szokásom hölgyekkel verekedni, de most a düh annyira elvakított, hogy az előttem álló személyt mindennek láttam, csak hölgynek nem.

- Nem áll szándékomban küzdeni veled. Sem szóban, sem fizikailag. Ne is várd! – Azzal megfordult, és elkezdett sétálni, emlékeim szerint a Volturi kastély felé.

- Hát persze, el is felejtettem, hogy a drága Volturi egy fő ismérve a gyávaság. – Nem sikerült ezzel eléggé felhúznom, de legalább megállt, és megfordult. A tekintetéből pedig láttam, hogy nem áll messze a tűréshatárától.

- Megtudhatnám, hogy mire alapozod ezt az amúgy téves információt? – kérdezte villogó szemekkel.

- Saját tapasztalat.

- Nyilván – morogta gúnyosan.

- Ha tévedek, megmondanád, hogy a drága és szeretett Volturi miért nem lépett közbe a mészárlásoknál? Amikor Forks-ban egymás után haltak meg az emberek, és egyértelmű volt, hogy ez nem egy másik ember műve, hol volt a hatalmas királyi család, hogy közbelépjen? – kiáltottam.

- Megtették, amit tudtak – válaszolta tömören, kiismerhetetlen arccal.

Újra továbbindult, én pedig követtem, mert egyáltalán nem akartam még lezárni a témát.

- Óóó… Értem! Szóval ennyi telik a nagy Volturi klántól. A nagy semmi!

Óvatosan megállt, és hátrafordult. A tekintetét először elém szegezte a földre, de nem sokáig. Éppen elég ideig, hogy én is megtorpanjak tekintete láttán.

Nem volt olyan idős, mint én, nem volt olyan dühös, mint én, és nem is volt olyan kétségbeesett, mint én. Mégis, annak ellenére, hogy csak néhány éves, a szemeiből évezredek bölcsessége és fájdalma sugárzott. Most először gondolkoztam el azon, hogy mit is mondott az elmúlt néhány percben. „… Hidd el, tudom, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Hidd el, megértem…” Eddig fel sem merült bennem, hogy tényleg értheti, mit érzek, most viszont, ahogy szemeit nézve újra lejátszom magamban a szavait, teljesen új értelmet nyer az egész. Félelmetesebb és fájdalmasabb értelmet.

- Ha lenne bárki, ember, vámpír, vérfarkas, vagy akár alakváltó, aki képes lenne megfékezni Victoriát, már megtette volna.

A döbbenettől még a dühömet is elfelejtettem.

- Ezt hogy érted?

Félig leeresztett szemhéja alatt gúnyosan villogtak szemei. Gonosz vigyorra húzta ajkait, és minden szavából sütött az a megvetés, amit nemrég még én éreztem.

- Lám, lám. A kis Eddy fiút végre más is érdekli saját magán kívül? Csak a tisztánlátás kedvéért… Mit is szeretnél? Hogy bár megmentettük volna azt a sok embert, vagy azt, hogy a te kis Belládat mentettük volna meg?

Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta. Teljesen jogos volt a kérdés. És a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudtam rá válaszolni.

- Gondoltam! – mondta gúnyosan.

Dühös voltam, mert az volt az érzésem, hogy pontosan tudja, mire gondolok.

- Ha jobban összeszorítod az állkapcsod, kitörik a fogad – folytatta. – Most pedig, ha eléggé kinézelődted magad a csodás természetben, akár indulhatnánk is.

Nem várt választ, egyszerűen újra elindult. Csak pár lépés múlva mentem én is utána, és néhány pillanat elteltével már mellette sétáltam. Mindig egy fél lépéssel hátrébb haladtam, a biztonság kedvéért. Annak ellenére, hogy pont úgy néz ki, mint Bella, a viselkedése és a természete teljesen más. Nem bíztam benne.

A sokadik türelmetlen sóhaj után aztán megszólalt.

- Megértem, hogy jelenleg nincs számodra elbűvölőbb elfoglaltság, mint egy Volturival sétálgatni ebben a csodálatos erdőben, de ha nem akarsz két hét múlva is itt sétálgatni, akár futhatnánk is.

Egyre feszültebb lettem, de ez most nagyon jól jött. Éreztem, hogy az erő áramlik a lábaimban. „Ez a kislány nem tudja, hogy kivel kezdett”, vigyorogtam. Csak bólintottam, és futni kezdtem.

Először csak lassan, hogy kicsit elbízhassa magát. Annál bosszúsabb lesz, ha legyőzöm.

Amikor beért kicsit, megint gyorsítottam, hogy egy lépéssel lemaradjon. Ezt azért még tudta tartani, persze égő lenne, ha erre sem lenne képes, de már nem sokáig tart. Kérdőn nézett rám, én azonban csak gonoszan vigyorogtam, amit ő szemtelenül viszonzott is. Tényleg nem tudja, kivel kezdett. Újra gyorsítottam, de meglepetésemre ezt is tartotta, sőt… Mire feleszméltem, már ő volt előttem fél lépéssel, és nekem kellett beérnem őt. Hosszú percekig játszadoztunk, néha ő volt előrébb, néha pedig én. Bár az utóbbi esetben mindig megvolt az a furcsa érzésem, hogy csak hagyja magát, és ha akarná, minden erőfeszítés nélkül lehagyna. A hosszúnak tűnő, mégis rövid versenyzés után kezdett az a gyanú érlelődni bennem, hogy kettőnk közül inkább én vagyok az, akinek gőze sincs arról, hogy kivel is kezdett. Ezt csak alátámasztotta, hogy amúgy is fekete szeme (amit még kicsit lemaradva is tisztán láttam) egyre sötétebb lett. Úgy izzott, mintha tűz égett volna mögötte, aminek színeit csak fekete íriszei fedik el. És a sötétség egyre mélyebb lett. A csillogás továbbra is ott volt, de egyre távolabbinak tűnt. Mint a vákuum, úgy szippantotta magába tekintete az enyémet, amikor felém fordult. Az arca szinte túlvilági volt, mint egy vadállaté, és az ösztöneim szinte sikították, hogy meneküljek. Reflexből tettem egy lépést oldalra futás közben. Muszáj volt távolabb kerülnöm tőle, de megállni nem sikerült. Hiába próbálkoztam, ez a tekintet legalább annyira vonzott, mint amennyire taszított. És az a rémes mosoly, ami feltűnt az arcán… Ördögi volt. Még a szőr is felállt tőle a hátamon. Úgy mosolygott, hogy az az érzésem támadt, pontosan tudja, milyen hatással van rám. És mintha pontosan erre számított volna.

- Attól tartok, ez a sebesség nekem még mindig nem elég – morogta, és hirtelen elkapott az az érzés, hogy ha életben akarok maradni, addig kell gyorsítanom, amíg meg nem elégszik a sebességemmel. Ha beleszakadok is, futnom kell. A hangja szinte ördögi volt.

- Ide már látni a kastélyt. Én előremegyek. Gyere utánam a nyugati kapuhoz! És, ha kérhetném, ne tévedj el!

És elindult. De most futott csak igazán. Egyre távolodott, és egy rövidke pillanat múlva már a letört ágak recsegését sem hallottam a léptei nyomán. Úgy két lépésre lehetett tőlem, amikor megállapítottam, hogy alig látom a lábait. Őrületes gyorsasággal mozgott, én pedig a nagy bambulásom közepette észre sem vettem, hogy egy fa túl közel került hozzám. Éppen csak a karom érintette, de ez elég volt ahhoz, hogy az egy reccsenéssel kettétörjön. Nem igazán érdekelt, hogy pontosan mi történt, ezért csak egy röpke pillantásra méltattam, azonban amikor visszanéztem, Isinek egyszerűen nyoma veszett. A döbbenettől akkorát fékeztem, hogy szó szerint porzott utánam a föld. Egyik oldalról a másikra kaptam a fejem, de az égvilágon semmi nyomát nem láttam, hogy alig két másodperce még egy bosszantó és felvágós kislánnyal futottam volna versenyt. Se egy sötét árny, se egy kósza hang, vagy egy halvány illat. Semmi. Mintha itt sem lett volna. Újra futottam pár métert, és ismét megálltam. Nyomokat kerestem, leginkább arra, hogy nem őrültem meg, és tényleg létezik egy Isi Volturi nevű, Bella kinézetű vámpír, aki mellesleg az agyamra megy. Éreztem is egy halvány nyomot, de egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy ez az, amit kerestem. Egyrészt már abban sem voltam biztos, hogy milyen illatot kéne keresnem (teljesen sokkos állapotban voltam), másrészt ez, amit találtam olyan, mintha legalább három hetes lenne. Vagy több. Alig érezni. Nem lévén más lehetőségem, elindultam a nyugati kapu felé, és csak reménykedtem, hogy az a boszorkány valóban ott lesz.

Így is volt. Pontosan a kapu előtt állt, és amennyire meg tudtam állapítani, ismét normális volt. Persze, azt leszámítva, hogy továbbra is gúnyosan vigyorgott, és aprócska karóráját nézegette.

- Kezdtem azt hinni, hogy tényleg eltévedtél, és küldenem kell utánad egy keresőcsapatot – poénkodott.

Nem válaszoltam, mivel nem tartottam rá érdemesnek, meg nem is nagyon tudtam volna mit mondani. Azért persze a dühöm szépen visszatért, és a kastély labirintusán keresztülhaladva növekedett is. Na de ki ne dühöngene olyan beszólások közepette, mint „Ott egy küszöb, el ne ess!”, vagy „Nem gyors a tempó? Lassíthatok!”. A düh egyre csak fortyogott bennem, és már ott tartottam, hogy ha még egyszer megszólal, minimum ordítani fogok. Ekkor azonban elértük a nagytermet, ahol a három Volturi vezető, a családom és néhány felsőbb beosztású testőr tartózkodott. Isi határozottan belépett a kitárt ajtón. Odaintett a néhány oldal álldogáló vámpírnak, kedvesen mosolygott a hálásan felé pillantó szüleimre, cserfesen összevigyorgott Alice-szel, majd a hármak felé indult. Arcán boldog mosollyal megölelte és mindhármukkal váltott egy-egy kedves szót. A családom közben felém indult, és amikor ideértek, mindegyikük egy-egy szoros ölelésben részesített. Közben persze nem tudtam nem figyelni azt az átkozott Bella-hasonmást, aki már most még nagyobb pokollá tette az életem, mint amilyen eddig volt.

A hármakkal folytatott bájcsevegés után az oldalt álldogáló vámpírok csoportja felé indult. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a megjelenése mindenkiből más és más reakciót vált ki. A nők egyik (kisebbik) fele tisztelettel, már-már csodálattal, míg másik fele irigységgel figyelte kecses járását. A férfiak tekintete azonban valahová egészen máshová tapadt, ami határozottan nem a bájosan mosolygós arca volt. Inkább a hosszú és kívánatos, fekete, csőszárú nadrágba bújtatott lábaira, vagy a járás közben lágyan ringó csípőjére fókuszáltak. Az azonban mindannyiukban közös volt, hogy szinte nyálcsorgatva nézték ezt a különös, de tagadhatatlanul vonzó teremtményt.

Nem is érdekelt igazán, hogy hogyan néznek rá, az viszont, ahogy üdvözölték, már annál inkább felháborított. A nők megölelték, néhányan arcon csókolták, és ebben a világon semmi kivetnivalót nem találtam. A férfiak viszont közel sem voltak ilyen erkölcsösek.

Mind, kivétel nélkül, azonnal az ajkait célozták meg a sajátjukkal. Ami még felháborítóbb volt, az az, hogy Isi mindig csak az utolsó pillanatban fordított egy hajszálnyit a fején, így minden próbálkozásnak sikerült legalább a szája sarkát elcsípni. És persze egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ez annak a felelőtlen kislánynak az ellenére lenne. Azt pedig, hogy ez mégis mi a fenének zavart engem, senki se kérdezze meg, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla. Egyszerűen irritált.

Ugyanebben a pillanatban az is nyilvánvalóvá vált, hogy pontosan milyen szerepet tölt be Isi a Volturi férfiak körében.

Ahogy a viszontlátás örömmámora csillapodott, Aro megköszörülte a torkát, hogy mindenki rá figyeljen. Isi, egy közönyös képű fiú, és egy fiatal lány, aki eddig Alec szájához volt tapadva, közelebb léptek hozzá, de nem távolodtak el túlságosan a testőröktől, akik közül az egyik, név szerint Felix, ezt ki is használta, és minden másodpercben előrehajolt, hogy valami roppant mulatságos szöveget adjon elő, amitől a kis éretlen fruskának folyamatosan fülig ért a szája. Egyre ingerültebb lettem, de nem voltam hajlandó bevallani, még magamnak sem, hogy ez a különös érzés a gyomrom tájékán bizony a féltékenység.

Ekkor éreztem meg az erős nyugalomhullámot oldalról, ami eléggé kitisztította a fejem, hogy tudjam, Aro épp’ a tervet elemezgeti. Vagyis: Isi lesz a segítségünkre, hogy megtaláljuk Bellát (ebből a csajból még azt is kinézem, hogy szándékosan félrevezet minket); Isivel együtt megkapjuk Cassit (az Alecről lecuppanó csajt) és Adamet (a karót nyelt hapsi), valamint, ha nincs ellene kifogásunk, ők hárman, a nyomozás sikere érdekében egy ideig visszajönnek velünk Forks-ba. Természetesen az ottani lakosok abban a hitben élnek, hogy elköltöztünk egy távoli, csendes, napos városkába, így az egészet teljes titokban kell intézzük, csupán Charlie és a farkasok tudnak majd róla, akikről már részletes beszámolót tartottunk, szintén a nyomozás sikere érdekében.

Ekkor jött el a beszélgetésben az a pont, amitől kezdve ismét nem tudtam figyelni, mivel Felix megint talált valami érdekességet, amit azonnali hatállyal meg kellett osztania Isivel. Ezúttal azonban a halk sutyorgást egy bizalmas karsimítás követte, amitől (110 éve megállt szív ide vagy oda) a vérnyomásom 450 környékére ugrott. A vörös köd ellepte az agyam, az izmaim megfeszültek, és tisztán éreztem, hogy lüktet a halántékom. Miközben az ajkaim felhúzódtak a fogaimról, addig az agyam egy eldugott – nagyon eldugott – szegletében elgondolkoztam azon, hogy hogy lehet, hogy a többiek még nem vették észre a meglehetősen furcsa viselkedésemet? Az is megfordult ugyanezen az eldugott helyen, hogy igazából nem is annyira furcsa a viselkedésem, hiszen az a lány pontosan olyan, mint Bella. Tehát, amit én látok, az az, hogy Felix flörtöl – igen, flörtöl! – Bellával, akinek ez láthatóan nem nagyon van ellenére. Már hogy a fenébe ne lennék féltékeny?! Tisztán éreztem, hogy egyre jobban közeleg az a pillanat, amikor robbanni fogok. Ezt sajnos már nem tudom megakadályozni, talán nem is akarom. Egyetlen szó, egyetlen mozdulat, vagy egyetlen megjegyzés, és robbanni fogok, de talán akkorát, hogy ebből a nyavalyás kastélyból semmi sem marad.

Igazából sok minden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban. A kiabálástól kezdve a harcon át egészen Isi – egész más stílusú - leteperéséig az égvilágon minden. Kivéve azt, ami valójában történt.

Meglepő tud lenni, hogy néhány szó mekkora lavinát tud elindítani.

Nos, az a hatalmas robbanásom, ami tulajdonképpen csak pár szó volt, mégis lavinát indított, a következőképpen alakult.

Aro mosolyogva fejezte be a „terv” ismertetését (aminek a fele sajnos nem jutott el hozzám), és nyugodt hangon azt is megemlítette, hogy az indulás előtt a katonáinak még lesz egy pár sürgős elintéznivalója (nyilván Felixnek és Isinek is szemmel láthatólag valamit sürgősen el kell intézniük, amiben lényeges kellék egy ágy. vagy esetleg egy nagyobbacska asztal), így arra kérne minket, hogy helyezzük magunkat kényelembe az ideiglenesen kialakított szobáinkban. És természetesen, mivel én eddig egy cellában sínylődtem, nekem is adnak egy kényelmes szobát. És ez volt az a pillanat.

- Nos, akkor, kedves Edward – szólt ünnepélyesen Aro -, a mi drága Isink megmutatja neked a szobád. Megfelel így?

Ha Isi nem fordult volna felém, talán kibírtam volna addig, amíg kettesben nem leszünk, de így… Rám nézett ugyanazzal a gunyoros pillantással, amivel az erdőben is nézett, bennem pedig szó szerint felrobbant a féltékenység. Bezzeg Felixre vigyorog, mint a vadalma! Mi a fenében jobb ő, mint én?!

- Aha. A Volturi kis szüzecskéje. Tökéletes lesz!

Felismertem a hibát, mihelyst elkövettem. Na, nem a családom döbbent tekintete miatt, hogy a mindig jószívű és kedves Edward miért mond ilyeneket egy olyan személynek, aki végül is a halál torkából mentette meg és teljesen ismeretlenül is felajánlotta a segítségét egy csaknem lehetetlen ügy megoldásában, amiben a tét pont az ő életének értelmének megmentése. Nem is a Volturi katonák gyilkos pillantásai ébresztettek rá a baklövésemre, sőt, igazából még Aro értetlen tekintete sem tudott érdekelni. A legnagyobb hatást Cassi és Adam arckifejezése érte el. Végül is, ők ismerik, ha nem is tökéletesen, de a legjobban Isi erejét és képességeit. Ők pedig még ebben a gyenge holdfényben is szemmel láthatóan elsápadtak. Ugyanabban a pillanatban kapták a tekintetüket Isire, amikor az felém fordult. Minden érzékem sikított, hogy rohanjak, míg van mivel, de a védekező ösztöneim teljesen felmondták a szolgálatot. Még láttam a szemem sarkából, hogy a teremben tartózkodó vámpírok eljutottak odáig, hogy felmérjék Isi állapotát, és mindannyian félelemmel vegyes tisztelettel léptek óvatosan távolabb tőle. Ez mind a másodperc töredéke alatt történt, mindenki reflexszerűen cselekedett. Cassi és Adam ugyan már emelték a kezüket, hogy megfékezzék Isit, de már késő volt.

A következő pillanatban nem láttam mást, csak a túlvilági arcát és éjsötét tekintetét, ami szinte magába olvasztotta az enyémet. Az utolsó gondolatom az volt, hogy mégis miért haragszom én Isire, mikor ő egyáltalán nem tehet róla, hogy pont úgy néz ki, mint Bella. Ekkor éreztem meg a fájdalmasan bizsergő érzést az arcomon, ami meglepetésemre közel sem fájt annyira, mint először gondoltam, ugyanakkor ez éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom, mivel eddig is kissé meggörnyedve álltam a félelemtől. A fejem furcsa szögben fordult hátra, magával húzva a testem többi részét is. Ezt követően úgy 2-3 métert csúsztam az érdes felületű köveken (megjegyezném, hogy ez a csúszás hason történt, szóval még egy vámpír férfinek is igen kellemetlen helyzetben). Mivel a ruhám elég vékony anyagból készült, nem nagyon bírta a „gyűrődést”, és számtalan helyen elszakadt. „Még szerencse, hogy a lényeges részeket takarja”, gondoltam ironikusan. Nagy nehezen a hátamra vergődtem magam, és döbbenten figyeltem az előttem álló, villogó szemű szépséget. Próbáltam kinyögni valami értelmeset, de ahogy ránéztem, a szavak a torkomon akadtak.

Felém tornyosult, engem pedig a frász kerülgetett arca látványától. A karjait keresztbe fonta a mellkasán, és felszegett állal, felsőbbrendű vigyorral nézett le rám. Még a hangja is arrogáns volt, ahogy megszólalt:

- Csak, hogy tisztázzuk: a segítségemet ajánlottam fel, és nem a szolgálataimat. Remélem, érti a különbséget, Mr. Cullen? – Mivel a döbbenettől még mindig nem tudtam megszólalni, folytatta, minden szót gúnyosan kihangsúlyozva. – Aro azért merte rám bízni a feladatot, mert én vagyok az egyetlen, akinek legalább egy hajszálnyi esélye is lehet, hogy elvigye magát és a kedves családjából az arra vállalkozókat Victoriához. Úgyhogy azt ajánlom, vakarja fel magát a földről, ha képes rá, és induljunk, mert segíteni fogom önt, és nem kiszolgálni. És mivel az ön drága Bellájának az élete is az én kedvemen múlik, ezért inkább arra kellene koncentrálnia, hogy az égvilágon minden úgy történjen, ahogy én akarom. És lehetőleg ne húzzon fel! – Azzal méltóságteljesen kivonult a teremből, meg sem várva, hogy követem-e. Én pedig csendesen utána indultam, miután sikerült felkászálódnom a földről és újra megtalálni az egyensúlyom.

A KOMIKAT MEGKÖSZÖNNÉM! :D