15. fejezet - Furcsaságok 1. - Izzó szemek

Itt a friss és a következő hamarabb jön, ígérem. A gépem is megjavult szóval most már minden HAPPY! Puszi!

(Cassi szemszöge)

Isi hátra sem nézett, Edward pedig csak csendben ballagott utána. Még mindenki a történtek hatása alatt állt. Adam és én persze már megszoktuk a stílusát és a félelmetes erejével is tisztában voltunk, de ez most más volt. Pont, mint akkor… Az első ilyen furcsa viselkedése akkor volt, amikor visszatértünk Volterrába. Természetesen az, hogy megmentett egy ártatlant a kivégzéstől, felajánlotta a segítségét idegeneknek, meggyőzte Arot valamiről, amibe az soha nem ment volna bele, ha a józan eszére hallgat, és hogy Jane-t bosszantotta csak a szokásos dolgai voltak. A furcsaságok mindezek után történtek.

*****

Amint meghallottuk, hogy Victoria elrabolt egy emberlányt, akinek a vámpír szerelmét Aronak ki kell végeznie, mivel elárulta a vámpírok féltett titkát, ráadásul a lány azóta sem lett meg, így nem lehet tudni, továbbadta-e ezt valakinek, vagy sem, azonnal elindultunk vissza Volterrába. Igazán meglepő, hogy Aro nem szólt nekünk erről az egészről, hisz mégis csak Victoriáról van szó, és mi aztán ismerjük, mint a rossz pénzt. De hát nem tudtuk az ügy részleteit, csak néhány fontosabb adatot, így nem volt miből kiindulni. Azokkal a volturikkal, akik még Bellát keresték, megbeszéltük, hogy követnek minket vissza Volterrába, és felfüggesztik a keresést. Most, hogy már mi is itt vagyunk, Aronak nincs oka másokat is ráállítani az ügyre. A legnagyobb sebességgel indultunk el, így az út, ami egy átlagos vámpírnak úgy kb. 2 óra lett volna, nekünk mindössze fél volt. Talán annyi sem. Ugyanezzel a sebességgel szeltük át a kastély folyosóit is, csak Gianna asztalánál lassítottunk emberi tempóra. Arcunkra pillantva szemei kikerekedtek és halk sikoly hagyta el ajkait. A magas, éles hang visszhangot vetett a hideg kövek között, de mi a következő lépéssel már a trónterem ajtajában álltunk.

Odabent éppen elhalt a legapróbb mozgolódások hangja is, amikor Isi egy laza mozdulattal kitárta előttünk a hatalmas faajtókat. Még fél füllel azt is hallottam, hogy Gianna lélekszakadva rohanni kezdett utánunk. A tekintetem azonnal megtalálta azt az arcot, amit a leginkább látni szerettem volna. A lehető legnagyobb sebességgel szeltem át a termet, egyenesen Alec karjaiig. Bár elég alacsony termetű, azért egy fél fejjel még így is magasabb nálam. Amint ajkaink végül találkoztak, ködösülni kezdett elmém. Még hallottam, ahogy Felix fájdalmasan felnyög mellettünk és arrébb araszol, de a többire csak halványan emlékszek. Isi mond valamit Aronak, majd Cullenéknek, ezután megint Aronak, ezután egy ajtó felé indul, de még visszafordul, hogy Jane-nek is megjegyezzen valami bosszantó dolgot. Ahogy szokta. Itt azonban a tudatom ismét kiélesedett. Az ösztöneim csak súgták, ezért nem voltam hajlandó szerelmemtől akár csak egy hajszálnyit is eltávolodni. Talán ezért nem tudtam időben reagálni.

- Jane! Ha a fájdalmat nem is, a próbálkozást azért érzem! – mondta angyalian Isi, de a gúny is érezhető volt. Az ösztöneim pedig egyre hangosabban mondták a magukét. Hallottam a halk kuncogásokat, egy hangos nevetést, Jane dühös morgását, éreztem a fagyos hangulatot, de ez hamar elmúlt. Tudtam, hogy isi nem hagyná, hogy Jane bárkinek is ártson, ezért biztosan használta a pajzsát. Ezt azonban Jane nem fogja megtorlatlanul hagyni.

Pont ezért lepett meg, hogy a következő pillanatban azt hallottam, hogy Isi megfordul és távozni készül. Ezért nagy nehezen elszakítottam magam Alectől, és körbepillantottam a teremben. Isi valóban távozni készült, Jane azonban még mindig fújtatott a dühtől, ami a legjobban felháborított mégis az volt, hogy Jane azzal az ördögi mosolyával most Cullenék felé fordult. Ez igazán aljas dolog volt, még tőle is. Az, hogy mindenkibe beleköt, és mindenkin a képességét akarja használni, már önmagában aljasság. Az azonban, hogy az ismerőseid, barátaid, szeretteid bántásával akar neked ártani, már színtiszta kegyetlenség. Pont olyan, mint Victoria.

Nem számítottam semmi komoly dologra. Egy kis vita, talán egy kis verekedés, de persze semmi veszélyes sérülés, erre tessék! Így visszagondolva azonban érthető, hogy ez történt. A francba is! Tudhattam volna… Tudnom kellett volna! Isi ugyan vidám és kissé hóbortos, ugyanakkor megfontolt is. Hatalmas önuralommal rendelkezik. Talán ezért nem gondoltam a dolgok ilyen alakulására. Bár…

Azok után, hogy kijelentette: Cullenék az ő felügyelete alá tartoznak, egyértelmű volt, hogy nem pusztán sorstársaknak, vagy távoli ismerősöknek tekinti őket. Azt is mondhatta volna, hogy a segítségükre lesz bármiben, de nem ezt tette. Felelősséget vállalt értük, vagyis ezután minden büntetést, amivel Cullenéket fogják sújtani Aroék, azt Isi fogja elszenvedni. Jane pedig volt olyan ostoba és forrófejű, hogy Isinek ezt a furcsa és megmagyarázhatatlan ragaszkodását használja fel ellene.

Jane tekintete sötéten tapadt az apró termetű Cullen lányra. Úgy nézett rá, mint ragadozó az áldozatára. És ekkor megéreztem. Mivel ezt az ördögi erőt jól elzárva tartottuk (mi, akik a poklot jártuk meg azért, hogy képesek legyünk irányítani azt), ugyanazt a hatást keltette bennünk, mint egy átlagos vámpírban. De csak az első körben. A hátamon felállt a szőr, az ösztöneim sikítottak, hogy fussak, amíg van mivel. Aztán jött a második kör. Amikor az energia, ami egyenesen Isiből áramlott, elért a csontjaimig. A mélyükön fortyogó másik energiáig, ami éppolyan kegyetlen, vérszomjas és megállíthatatlan volt. Végigsugárzott rajtam. Bekúszott az izmaimba, a torkomba. Felfelé haladva élesítette a szaglásomat, a hallásomat… a látásomat. Köd borította el az elmém, de ez nem olyan volt, mint az, amelyik Alec csókjától borított be.

Alec…

Kezdtem kicsit visszanyerni a józan gondolkodásomat. Első gondolatom az volt, hogy őt eltoljam magamtól. Még mindig túl közel van. Igazából, a világ másik végén is túl közel lenne. Talán kicsit erősen ragadtam meg a vállait, de amint meglátta a szemeimet, teljesen elfelejtett tiltakozni. Két izzó, éjfekete alagút, aminek nincs vége. Az események pillanatok alatt zajlottak, talán egy egész másodpercet sem vettek igénybe. Jane még mindig a képességét akarta használni, hiába érezte Isi pajzsát. Ostoba.

És Isi mozdult… Túl gyorsan, hogy egy ember vagy akár egy átlagos vámpír láthassa. Nekem azonban látnom sem kellett volna. Az izmaimban éreztem a mozgását. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy az energia, amit érzek, nem is egy irányból áramlik.

A francba! Adam… Ha most még ő is elveszíti a józanságát, akkor valószínűleg ebben a teremben senki sem éri meg a holnapot.

De szerencsére nem ez történt.

Ahogy Isi-t követve, aki sötét szemeit Jane-re szegezve suhant át a termen, oldalra néztem. Adam szemei ugyan sötétek és jegesek voltak, mégis tudtam, hogy nem veszítette el a józanságát. Velünk együtt mozdult, és felkészülve a legrosszabbra, megállt Cullenék mögött. Eközben Isi ujjai rákulcsolódtak Jane torkára és egy pillanatnyi habozás nélkül suhant tovább vele a terem végéig. Az utolsó néhány lépésnél megemelte az aprócska vámpírlányt, aki így legalább fél méterrel a föld felett lógott. Isi olyan könnyen és határozottan passzírozta bele Jane-t a kőfalba, hogy elhatároztam magamban, ha csak ketten leszünk, ezért még gratulálok neki. De akármennyire tetszett a kis akciója, és akármennyire kívántam, hogy Jane nyaka roppanjon el a nyomás alatt, tudtam, hogy ha most nem állítjuk meg Isit, később képtelenség lesz bárkinek is megfékezni. Ha a morgások, amelyeket hallatott, nem győztek volna meg, a tekintete biztosan. Sok mindent láttam benne, de a józanság nem volt köztük. Már épp ott tartottam, hogy rávetem magam Isi-re, amikor a testtartása kicsit lazulni kezdett. Talán maga is képes az irányítása alatt tartani az energiáit.

- Talán nem fogalmaztam elég érthetően – mondta halkan, kísérteties hangján. – Azt mondtam, hogy Cullenék az ÉN felügyeletem alá tartoznak. És a felügyelet egyben védelmet is jelent. Még egyszer ezt meg ne próbáld. Értetted?

Ez nem lesz jó. Nagyon nem. Lassan beszél és tagoltan. Az elmebaj első jele.

A teremben szinte megfagyott a levegő. Talán egy kis segítségre lesz szüksége…

- Isi! – figyelmeztettem határozottan.

- Megértetted? – morogta hangosabban.

Rendben, ez már haladás. A hangja siettető, nem az a jeges és nyugodt, ami megfertőzi az elméket és félelmet kelt.

Jane lassan bólintott, és ha nem lett volna ilyen komoly a helyzet, biztosan elnevetem magam az arckifejezésén. Isi azonban nem engedett. „Egy utolsó löket”, gondoltam. Lassan felemeltem a kezem, és a vállára tettem.

- Elég, Isi!

Kellett ez az utolsó löket. Éreztem a kezem alatt, hogy remegés fut végig a gerincén. Aztán a saját gerincemben éreztem, hogy az energiája okozta nyomás szép lassan eltűnik. Szemei egy hosszú pillantással visszanyerték eredeti, feketés színüket, kezei pedig elváltak Jane nyakától. Bár biztos voltam benne, hogy Isi nem szívesen engedi el, még akkor sem, ha már józanul gondolkodik. Jane nyakán kivehetőek voltak a vörös ujjnyomok, de olyan tisztán, hogy akármelyik vámpír láthatta.

Így belegondolva, hogy Jane milyen közel is járt hozzá, már nem tűnt viccesnek, hogy fejezzük le a szadizmusáért.

Isi elfordult, és határozott léptekkel indult a felé az ajtó felé, amit néhány perce is megcélzott. De csak kívülről tűnt határozottnak. Ahogy az ajtó felé ment láttam, hogy a tekintete rémülten rebben Cullenék felé, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor látta, hogy Adam mögöttük állt és most csendesen visszalopakodik az ajtó mellé. Nem igazán lenne jó most magára hagyni, sőt. Minél többen vagyunk, annál jobb. És mivel pont egy Cullenért megyünk…

- Gyertek ti is! - mondtam a családjának és én is Isi után indultam.

*****

Ez volt az első furcsaság. A másik pedig éppen néhány perce történt. Az a pofon… Igazán nem értem! Az efféle kiborulások nem jellemzőek Isi-re!

- Nos! Akkor mi megmutatjuk a ti szobáitokat. Rendben? – fordultam most Cullenék felé.

Akármi is történt Isivel mostanában azt nem most fogjuk megtárgyalni. Ami pedig Isi és Edward között történt, az csak rájuk tartozik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok kíváncsiskodni…

- Persze! – mondta a családfő, aki először ébredt fel a döbbenetből.

- Erre.

Ugyanazon az úton indultunk el, mint Isiék. Hosszú folyosókon és tekergőző lépcsősorokon haladtunk a kastély nyugati része felé. Amikor elértük az utolsó lépcsősort és felmentünk rajta, egy szűk helyiségbe értünk, amiből öt ajtó nyílt.

- Nos! – kezdtem – A hátsó falnál lévő két szoba a miénk. Adamé és az enyém. A jobb oldali Carlisle-é és Esme-é, bal oldalt az első Rosalie-é és Emmet-é, a túloldali pedig Alice-é és Jasper-é. A cuccaitokat már felhozták a régi szobáitokból.

- Egyébként miért is kellett kiköltöznünk azokból? – kérdezte Emmet

- Azok a szobák elég közel voltak a nagyteremhez, szóval egy idő után hallottatok volna olyan hangokat, amiket nem kellene.

- Például?

- Az étkezés hangjait. – mondtam ki kelletlenül – Tisztában vagyunk az étkezési szokásaitokkal és az elveitekkel, ezért gondoltuk nem szívesen lennétek a közelben egy-egy ilyen összejövetelen.

- Köszönjük! – mondta ezúttal a családfő

- Igazán nincs mit!

- És merre van Edward szobája? – kérdezte az apró, tündéralkatú lány. Gondolom ő Alice.

- A szemben lévő csigalépcső tetején van két szoba. Az egyik Isi-é, a másik Edward-é.

- Nahát, nahát! – kiáltott fel kajánul a nagydarab mackó – Úgy tűnik a mi kis Edy fiúnk egy dögös kiscsajjal van összezárva egy emeleten!

Erre a beszólásra kapott egy tarkón vágást a szőke szépségtől, és egy szigorú pillantást a „szüleitől”. Néha igazán irigylem őket. Nagyszerű lehet egy ekkora családban élni.

- Nos…- kezdtem óvatosan – nem tudom feltűnt-e nektek, de szerintem Isi és Edward nem igazán jönnek ki egymással.

A családfő és felesége aggódva pillantottak össze, míg a többiek csak bólogattak egyetértésük gyanánt.

- Azt hiszem, mi most hagyunk titeket berendezkedni.

- Várj egy pillanatot! – szólalt meg ismét Carlisle.

- Igen?

- Azt mondtátok hamarosan választ kaphatunk a kérdéseinkre.

- Ó… Nos… Igen. – bizonytalanodtam el – Most szeretnétek feltenni őket?

Egyhangú bólintás.

Egy pillanatra összenéztem Adammel. Nem igazán lenne értelme húzni az időt. Az ő szemeiben sem láttam tiltakozást.

- Rendben. – mondtam már kissé határozottabban – Akkor én megkeresem Isit és Edwardot. Melyik szobában találkozzunk?

Carlisle azonnal felemelte a kezét.

- Rendben! Öt perc és itt vagyunk. – Ezzel el is indultam felfelé a lépcsősoron, amit az előbb említettem, és közben hallottam, hogy mindenki bevonul a saját szobájába. Cullenék körülnézni, Adam pedig felkészülni az előttünk álló beszélgetésre…