(Alice szemszöge)
Ez a kis jelenet mindenkinek mosolyt csalt az arcára. Isi egy hálás pillantást küldött felém, mire csak a szememet forgattam. Ő is megtette volna értem, ha lenne egy félőrült bátyja, mint nekem, aki mindig a legrosszabbat tudja kérdezni.
- Szóval! Edward végzett - mondtam újra.
Mindenki egyszerre fordult felé és figyeltük, ahogy lassan, bizonytalan léptekkel indul felénk. Körbepillantott, és a tekintete megakadt Isin. Kimondatlan kérés hangzott el, amit csak ők értettek.
- Talán jobb lenne, ha először csak én beszélnék vele - fordult felénk ismét Isi. - Tisztázni kéne a helyzetet.
Carlisle egyetértően bólintott, majd az erdő mélye felé pillantott. Esme nem szívesen bár, de beleegyezett, így mind - Isi és Edward kivételével - elindultunk vissza a városba.
(Edward szemszöge)
Amikor végignéztem a családomon, átjárt a boldogság. Nem hittem, hogy valaha fogok még velük találkozni. Legalábbis nem ilyen jóllakottan. A szemem megállt egy pillanatra Rajta. Ugyanaz az arc, ugyanaz a mosoly. Ugyanazok az érzelmek. Tudom, hogy lehetetlen, de úgy éreztem, a szívem újra verni kezdett.
- Talán jobb lenne, ha először csak én beszélnék vele. – A vesémbe lát. – Tisztázni kéne a helyzetet. – Egyetértek.
A többiek szép lassan visszaindultak, mi pedig kettesben maradtunk. Súlyos csend telepedett közénk. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de a boldogságtól nem tudtam megszólalni. Ő csak türelmesen várt. És nem bírta tovább.
- Hali! – mondta vigyorogva.
- Szia! – somolyogtam. Elé léptem, és óvatosan a derekára csúsztattam a kezem. Megfeszült az érintésemtől, és hátrálni akart, de nem engedtem eltávolodni. Inkább közelebb vontam magamhoz, és egyik kezemet az arcára simítottam.
- Edward! – fordult el.
- Igen? – kérdeztem.
Magam felé fordítottam, és olyan közel hajoltam hozzá, hogy éreztem ajkaimon leheletét. Egy nagyot sóhajtottam. Nem hittem, hogy valaha is érezni fogom még ezt az érzést. Olyan jó így tartani a karjaimban…
- Ez nem ér – suttogta halkan. Mosolyognom kellett gyenge hangján.
- Nem tudom, miről beszélsz.
Kezei a vállamra siklottak, és már csak pár milliméter távolság volt köztünk, amikor hirtelen, szinte egyszerre kapott levegő után és rázta meg a fejét. Olyan volt, mint aki éppen erőt gyűjt, hogy közöljön valami drámait. Mintha most bármit is tragikusnak tudnék látni. Nem. Az ő karjai közt nem.
Hirtelen megszorította a vállaimat, és határozottan eltolt magától. Zihálva vette a levegőt, és gyorsan beszélt. Hangja néha elcsuklott a remegéstől.
- A nevem Isi… Isi Volturi. Pont úgy nézek ki, mint Bella… Fogalmam sincs, miért, de… de az biztos, hogy nem ő vagyok. Néhány éve változtatott át Victoria. Ezért választott Aro engem, hogy segítsek nektek. Egy ideig… Egészen egy évvel ezelőttig szolgáltam őt, ezért jól ismerem a „stílusát”. Egy évvel ezelőtt… hagytam el a seregét, és csatlakoztam a Volturihoz. A két legjobb barátom, Elizabeth Cassi és Adam Volturi is velem jöttek. Én… tényleg nagyon… Szörnyen sajnálom, de én nem Bella vagyok. Nem tudom, miért nézek ki pont úgy, mint ő, de… de én… én nem Bella vagyok.
Megdermedve álltam előtte, és egyszerűen nem tudtam felfogni a hallottak értelmét. Az nem lehet, hogy ő nem Bella. Ilyen nincs, hiszen pont olyan, mint ő. Az arca, a hangja (bár sokkal csilingelőbb, de mégis ugyanaz), a mozdulatai (bár ezek is kecsesebbek lettek), még az illata is ugyanaz.
- Az nem lehet… - suttogtam. – Ilyen nincs…
- Sajnálom…
Most, hogy kezdtem felfogni ezt az egészet, dühös lettem. Tudom, hogy semmi értelme, mégis az voltam. És ami a leginkább furcsa, az az, hogy erre az idegen lányra lettem dühös. Ahogy rám néz… Sajnálat, fájdalom, szánalom, és talán egy kis megértés is csillog a szemeiben. Ez csak még jobban feldühített. Nincs szükségem mások sajnálatára, vagy szánalmára.
Hátraléptem, és kezemmel egy egyszerű mozdulattal félrecsaptam kezeit.
- Nincs szükségem a szánalmadra. Különösen egy Volturi együttérzésére.
Megrándult az arca, de velem ellentétben nem emelte fel a hangját. Még mindig halkan és együttérzően beszélt. Hányom kellett.
- Őszintén sajnálom, ami történt, és hidd el, tudom, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Hidd el, megértem, hogy…
- Te? Még hogy te?! Megértesz?! Ugyan, mit tudhat egy Volturi a megértésről?
Az arca ismét megrándult. Összeszorította a fogait, és felrántotta a szemöldökét. Kezd dühös lenni. Remek. Pont erre van szükségem. Egy kiadós kiabálás és talán egy kis verekedés is. Na, persze, nem szokásom hölgyekkel verekedni, de most a düh annyira elvakított, hogy az előttem álló személyt mindennek láttam, csak hölgynek nem.
- Nem áll szándékomban küzdeni veled. Sem szóban, sem fizikailag. Ne is várd! – Azzal megfordult, és elkezdett sétálni, emlékeim szerint a Volturi kastély felé.
- Hát persze, el is felejtettem, hogy a drága Volturi egy fő ismérve a gyávaság. – Nem sikerült ezzel eléggé felhúznom, de legalább megállt, és megfordult. A tekintetéből pedig láttam, hogy nem áll messze a tűréshatárától.
- Megtudhatnám, hogy mire alapozod ezt az amúgy téves információt? – kérdezte villogó szemekkel.
- Saját tapasztalat.
- Nyilván – morogta gúnyosan.
- Ha tévedek, megmondanád, hogy a drága és szeretett Volturi miért nem lépett közbe a mészárlásoknál? Amikor Forks-ban egymás után haltak meg az emberek, és egyértelmű volt, hogy ez nem egy másik ember műve, hol volt a hatalmas királyi család, hogy közbelépjen? – kiáltottam.
- Megtették, amit tudtak – válaszolta tömören, kiismerhetetlen arccal.
Újra továbbindult, én pedig követtem, mert egyáltalán nem akartam még lezárni a témát.
- Óóó… Értem! Szóval ennyi telik a nagy Volturi klántól. A nagy semmi!
Óvatosan megállt, és hátrafordult. A tekintetét először elém szegezte a földre, de nem sokáig. Éppen elég ideig, hogy én is megtorpanjak tekintete láttán.
Nem volt olyan idős, mint én, nem volt olyan dühös, mint én, és nem is volt olyan kétségbeesett, mint én. Mégis, annak ellenére, hogy csak néhány éves, a szemeiből évezredek bölcsessége és fájdalma sugárzott. Most először gondolkoztam el azon, hogy mit is mondott az elmúlt néhány percben. „… Hidd el, tudom, milyen elveszíteni valakit, aki fontos neked. Hidd el, megértem…” Eddig fel sem merült bennem, hogy tényleg értheti, mit érzek, most viszont, ahogy szemeit nézve újra lejátszom magamban a szavait, teljesen új értelmet nyer az egész. Félelmetesebb és fájdalmasabb értelmet.
- Ha lenne bárki, ember, vámpír, vérfarkas, vagy akár alakváltó, aki képes lenne megfékezni Victoriát, már megtette volna.
A döbbenettől még a dühömet is elfelejtettem.
- Ezt hogy érted?
Félig leeresztett szemhéja alatt gúnyosan villogtak szemei. Gonosz vigyorra húzta ajkait, és minden szavából sütött az a megvetés, amit nemrég még én éreztem.
- Lám, lám. A kis Eddy fiút végre más is érdekli saját magán kívül? Csak a tisztánlátás kedvéért… Mit is szeretnél? Hogy bár megmentettük volna azt a sok embert, vagy azt, hogy a te kis Belládat mentettük volna meg?
Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang rajta. Teljesen jogos volt a kérdés. És a legszörnyűbb az egészben, hogy nem tudtam rá válaszolni.
- Gondoltam! – mondta gúnyosan.
Dühös voltam, mert az volt az érzésem, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
- Ha jobban összeszorítod az állkapcsod, kitörik a fogad – folytatta. – Most pedig, ha eléggé kinézelődted magad a csodás természetben, akár indulhatnánk is.
Nem várt választ, egyszerűen újra elindult. Csak pár lépés múlva mentem én is utána, és néhány pillanat elteltével már mellette sétáltam. Mindig egy fél lépéssel hátrébb haladtam, a biztonság kedvéért. Annak ellenére, hogy pont úgy néz ki, mint Bella, a viselkedése és a természete teljesen más. Nem bíztam benne.
A sokadik türelmetlen sóhaj után aztán megszólalt.
- Megértem, hogy jelenleg nincs számodra elbűvölőbb elfoglaltság, mint egy Volturival sétálgatni ebben a csodálatos erdőben, de ha nem akarsz két hét múlva is itt sétálgatni, akár futhatnánk is.
Egyre feszültebb lettem, de ez most nagyon jól jött. Éreztem, hogy az erő áramlik a lábaimban. „Ez a kislány nem tudja, hogy kivel kezdett”, vigyorogtam. Csak bólintottam, és futni kezdtem.
Először csak lassan, hogy kicsit elbízhassa magát. Annál bosszúsabb lesz, ha legyőzöm.
Amikor beért kicsit, megint gyorsítottam, hogy egy lépéssel lemaradjon. Ezt azért még tudta tartani, persze égő lenne, ha erre sem lenne képes, de már nem sokáig tart. Kérdőn nézett rám, én azonban csak gonoszan vigyorogtam, amit ő szemtelenül viszonzott is. Tényleg nem tudja, kivel kezdett. Újra gyorsítottam, de meglepetésemre ezt is tartotta, sőt… Mire feleszméltem, már ő volt előttem fél lépéssel, és nekem kellett beérnem őt. Hosszú percekig játszadoztunk, néha ő volt előrébb, néha pedig én. Bár az utóbbi esetben mindig megvolt az a furcsa érzésem, hogy csak hagyja magát, és ha akarná, minden erőfeszítés nélkül lehagyna. A hosszúnak tűnő, mégis rövid versenyzés után kezdett az a gyanú érlelődni bennem, hogy kettőnk közül inkább én vagyok az, akinek gőze sincs arról, hogy kivel is kezdett. Ezt csak alátámasztotta, hogy amúgy is fekete szeme (amit még kicsit lemaradva is tisztán láttam) egyre sötétebb lett. Úgy izzott, mintha tűz égett volna mögötte, aminek színeit csak fekete íriszei fedik el. És a sötétség egyre mélyebb lett. A csillogás továbbra is ott volt, de egyre távolabbinak tűnt. Mint a vákuum, úgy szippantotta magába tekintete az enyémet, amikor felém fordult. Az arca szinte túlvilági volt, mint egy vadállaté, és az ösztöneim szinte sikították, hogy meneküljek. Reflexből tettem egy lépést oldalra futás közben. Muszáj volt távolabb kerülnöm tőle, de megállni nem sikerült. Hiába próbálkoztam, ez a tekintet legalább annyira vonzott, mint amennyire taszított. És az a rémes mosoly, ami feltűnt az arcán… Ördögi volt. Még a szőr is felállt tőle a hátamon. Úgy mosolygott, hogy az az érzésem támadt, pontosan tudja, milyen hatással van rám. És mintha pontosan erre számított volna.
- Attól tartok, ez a sebesség nekem még mindig nem elég – morogta, és hirtelen elkapott az az érzés, hogy ha életben akarok maradni, addig kell gyorsítanom, amíg meg nem elégszik a sebességemmel. Ha beleszakadok is, futnom kell. A hangja szinte ördögi volt.
- Ide már látni a kastélyt. Én előremegyek. Gyere utánam a nyugati kapuhoz! És, ha kérhetném, ne tévedj el!
És elindult. De most futott csak igazán. Egyre távolodott, és egy rövidke pillanat múlva már a letört ágak recsegését sem hallottam a léptei nyomán. Úgy két lépésre lehetett tőlem, amikor megállapítottam, hogy alig látom a lábait. Őrületes gyorsasággal mozgott, én pedig a nagy bambulásom közepette észre sem vettem, hogy egy fa túl közel került hozzám. Éppen csak a karom érintette, de ez elég volt ahhoz, hogy az egy reccsenéssel kettétörjön. Nem igazán érdekelt, hogy pontosan mi történt, ezért csak egy röpke pillantásra méltattam, azonban amikor visszanéztem, Isinek egyszerűen nyoma veszett. A döbbenettől akkorát fékeztem, hogy szó szerint porzott utánam a föld. Egyik oldalról a másikra kaptam a fejem, de az égvilágon semmi nyomát nem láttam, hogy alig két másodperce még egy bosszantó és felvágós kislánnyal futottam volna versenyt. Se egy sötét árny, se egy kósza hang, vagy egy halvány illat. Semmi. Mintha itt sem lett volna. Újra futottam pár métert, és ismét megálltam. Nyomokat kerestem, leginkább arra, hogy nem őrültem meg, és tényleg létezik egy Isi Volturi nevű, Bella kinézetű vámpír, aki mellesleg az agyamra megy. Éreztem is egy halvány nyomot, de egyáltalán nem lehettem biztos benne, hogy ez az, amit kerestem. Egyrészt már abban sem voltam biztos, hogy milyen illatot kéne keresnem (teljesen sokkos állapotban voltam), másrészt ez, amit találtam olyan, mintha legalább három hetes lenne. Vagy több. Alig érezni. Nem lévén más lehetőségem, elindultam a nyugati kapu felé, és csak reménykedtem, hogy az a boszorkány valóban ott lesz.
Így is volt. Pontosan a kapu előtt állt, és amennyire meg tudtam állapítani, ismét normális volt. Persze, azt leszámítva, hogy továbbra is gúnyosan vigyorgott, és aprócska karóráját nézegette.
- Kezdtem azt hinni, hogy tényleg eltévedtél, és küldenem kell utánad egy keresőcsapatot – poénkodott.
Nem válaszoltam, mivel nem tartottam rá érdemesnek, meg nem is nagyon tudtam volna mit mondani. Azért persze a dühöm szépen visszatért, és a kastély labirintusán keresztülhaladva növekedett is. Na de ki ne dühöngene olyan beszólások közepette, mint „Ott egy küszöb, el ne ess!”, vagy „Nem gyors a tempó? Lassíthatok!”. A düh egyre csak fortyogott bennem, és már ott tartottam, hogy ha még egyszer megszólal, minimum ordítani fogok. Ekkor azonban elértük a nagytermet, ahol a három Volturi vezető, a családom és néhány felsőbb beosztású testőr tartózkodott. Isi határozottan belépett a kitárt ajtón. Odaintett a néhány oldal álldogáló vámpírnak, kedvesen mosolygott a hálásan felé pillantó szüleimre, cserfesen összevigyorgott Alice-szel, majd a hármak felé indult. Arcán boldog mosollyal megölelte és mindhármukkal váltott egy-egy kedves szót. A családom közben felém indult, és amikor ideértek, mindegyikük egy-egy szoros ölelésben részesített. Közben persze nem tudtam nem figyelni azt az átkozott Bella-hasonmást, aki már most még nagyobb pokollá tette az életem, mint amilyen eddig volt.
A hármakkal folytatott bájcsevegés után az oldalt álldogáló vámpírok csoportja felé indult. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a megjelenése mindenkiből más és más reakciót vált ki. A nők egyik (kisebbik) fele tisztelettel, már-már csodálattal, míg másik fele irigységgel figyelte kecses járását. A férfiak tekintete azonban valahová egészen máshová tapadt, ami határozottan nem a bájosan mosolygós arca volt. Inkább a hosszú és kívánatos, fekete, csőszárú nadrágba bújtatott lábaira, vagy a járás közben lágyan ringó csípőjére fókuszáltak. Az azonban mindannyiukban közös volt, hogy szinte nyálcsorgatva nézték ezt a különös, de tagadhatatlanul vonzó teremtményt.
Nem is érdekelt igazán, hogy hogyan néznek rá, az viszont, ahogy üdvözölték, már annál inkább felháborított. A nők megölelték, néhányan arcon csókolták, és ebben a világon semmi kivetnivalót nem találtam. A férfiak viszont közel sem voltak ilyen erkölcsösek.
Mind, kivétel nélkül, azonnal az ajkait célozták meg a sajátjukkal. Ami még felháborítóbb volt, az az, hogy Isi mindig csak az utolsó pillanatban fordított egy hajszálnyit a fején, így minden próbálkozásnak sikerült legalább a szája sarkát elcsípni. És persze egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ez annak a felelőtlen kislánynak az ellenére lenne. Azt pedig, hogy ez mégis mi a fenének zavart engem, senki se kérdezze meg, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla. Egyszerűen irritált.
Ugyanebben a pillanatban az is nyilvánvalóvá vált, hogy pontosan milyen szerepet tölt be Isi a Volturi férfiak körében.
Ahogy a viszontlátás örömmámora csillapodott, Aro megköszörülte a torkát, hogy mindenki rá figyeljen. Isi, egy közönyös képű fiú, és egy fiatal lány, aki eddig Alec szájához volt tapadva, közelebb léptek hozzá, de nem távolodtak el túlságosan a testőröktől, akik közül az egyik, név szerint Felix, ezt ki is használta, és minden másodpercben előrehajolt, hogy valami roppant mulatságos szöveget adjon elő, amitől a kis éretlen fruskának folyamatosan fülig ért a szája. Egyre ingerültebb lettem, de nem voltam hajlandó bevallani, még magamnak sem, hogy ez a különös érzés a gyomrom tájékán bizony a féltékenység.
Ekkor éreztem meg az erős nyugalomhullámot oldalról, ami eléggé kitisztította a fejem, hogy tudjam, Aro épp’ a tervet elemezgeti. Vagyis: Isi lesz a segítségünkre, hogy megtaláljuk Bellát (ebből a csajból még azt is kinézem, hogy szándékosan félrevezet minket); Isivel együtt megkapjuk Cassit (az Alecről lecuppanó csajt) és Adamet (a karót nyelt hapsi), valamint, ha nincs ellene kifogásunk, ők hárman, a nyomozás sikere érdekében egy ideig visszajönnek velünk Forks-ba. Természetesen az ottani lakosok abban a hitben élnek, hogy elköltöztünk egy távoli, csendes, napos városkába, így az egészet teljes titokban kell intézzük, csupán Charlie és a farkasok tudnak majd róla, akikről már részletes beszámolót tartottunk, szintén a nyomozás sikere érdekében.
Ekkor jött el a beszélgetésben az a pont, amitől kezdve ismét nem tudtam figyelni, mivel Felix megint talált valami érdekességet, amit azonnali hatállyal meg kellett osztania Isivel. Ezúttal azonban a halk sutyorgást egy bizalmas karsimítás követte, amitől (110 éve megállt szív ide vagy oda) a vérnyomásom 450 környékére ugrott. A vörös köd ellepte az agyam, az izmaim megfeszültek, és tisztán éreztem, hogy lüktet a halántékom. Miközben az ajkaim felhúzódtak a fogaimról, addig az agyam egy eldugott – nagyon eldugott – szegletében elgondolkoztam azon, hogy hogy lehet, hogy a többiek még nem vették észre a meglehetősen furcsa viselkedésemet? Az is megfordult ugyanezen az eldugott helyen, hogy igazából nem is annyira furcsa a viselkedésem, hiszen az a lány pontosan olyan, mint Bella. Tehát, amit én látok, az az, hogy Felix flörtöl – igen, flörtöl! – Bellával, akinek ez láthatóan nem nagyon van ellenére. Már hogy a fenébe ne lennék féltékeny?! Tisztán éreztem, hogy egyre jobban közeleg az a pillanat, amikor robbanni fogok. Ezt sajnos már nem tudom megakadályozni, talán nem is akarom. Egyetlen szó, egyetlen mozdulat, vagy egyetlen megjegyzés, és robbanni fogok, de talán akkorát, hogy ebből a nyavalyás kastélyból semmi sem marad.
Igazából sok minden megfordult a fejemben ezzel kapcsolatban. A kiabálástól kezdve a harcon át egészen Isi – egész más stílusú - leteperéséig az égvilágon minden. Kivéve azt, ami valójában történt.
Meglepő tud lenni, hogy néhány szó mekkora lavinát tud elindítani.
Nos, az a hatalmas robbanásom, ami tulajdonképpen csak pár szó volt, mégis lavinát indított, a következőképpen alakult.
Aro mosolyogva fejezte be a „terv” ismertetését (aminek a fele sajnos nem jutott el hozzám), és nyugodt hangon azt is megemlítette, hogy az indulás előtt a katonáinak még lesz egy pár sürgős elintéznivalója (nyilván Felixnek és Isinek is szemmel láthatólag valamit sürgősen el kell intézniük, amiben lényeges kellék egy ágy. vagy esetleg egy nagyobbacska asztal), így arra kérne minket, hogy helyezzük magunkat kényelembe az ideiglenesen kialakított szobáinkban. És természetesen, mivel én eddig egy cellában sínylődtem, nekem is adnak egy kényelmes szobát. És ez volt az a pillanat.
- Nos, akkor, kedves Edward – szólt ünnepélyesen Aro -, a mi drága Isink megmutatja neked a szobád. Megfelel így?
Ha Isi nem fordult volna felém, talán kibírtam volna addig, amíg kettesben nem leszünk, de így… Rám nézett ugyanazzal a gunyoros pillantással, amivel az erdőben is nézett, bennem pedig szó szerint felrobbant a féltékenység. Bezzeg Felixre vigyorog, mint a vadalma! Mi a fenében jobb ő, mint én?!
- Aha. A Volturi kis szüzecskéje. Tökéletes lesz!
Felismertem a hibát, mihelyst elkövettem. Na, nem a családom döbbent tekintete miatt, hogy a mindig jószívű és kedves Edward miért mond ilyeneket egy olyan személynek, aki végül is a halál torkából mentette meg és teljesen ismeretlenül is felajánlotta a segítségét egy csaknem lehetetlen ügy megoldásában, amiben a tét pont az ő életének értelmének megmentése. Nem is a Volturi katonák gyilkos pillantásai ébresztettek rá a baklövésemre, sőt, igazából még Aro értetlen tekintete sem tudott érdekelni. A legnagyobb hatást Cassi és Adam arckifejezése érte el. Végül is, ők ismerik, ha nem is tökéletesen, de a legjobban Isi erejét és képességeit. Ők pedig még ebben a gyenge holdfényben is szemmel láthatóan elsápadtak. Ugyanabban a pillanatban kapták a tekintetüket Isire, amikor az felém fordult. Minden érzékem sikított, hogy rohanjak, míg van mivel, de a védekező ösztöneim teljesen felmondták a szolgálatot. Még láttam a szemem sarkából, hogy a teremben tartózkodó vámpírok eljutottak odáig, hogy felmérjék Isi állapotát, és mindannyian félelemmel vegyes tisztelettel léptek óvatosan távolabb tőle. Ez mind a másodperc töredéke alatt történt, mindenki reflexszerűen cselekedett. Cassi és Adam ugyan már emelték a kezüket, hogy megfékezzék Isit, de már késő volt.
A következő pillanatban nem láttam mást, csak a túlvilági arcát és éjsötét tekintetét, ami szinte magába olvasztotta az enyémet. Az utolsó gondolatom az volt, hogy mégis miért haragszom én Isire, mikor ő egyáltalán nem tehet róla, hogy pont úgy néz ki, mint Bella. Ekkor éreztem meg a fájdalmasan bizsergő érzést az arcomon, ami meglepetésemre közel sem fájt annyira, mint először gondoltam, ugyanakkor ez éppen elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom, mivel eddig is kissé meggörnyedve álltam a félelemtől. A fejem furcsa szögben fordult hátra, magával húzva a testem többi részét is. Ezt követően úgy 2-3 métert csúsztam az érdes felületű köveken (megjegyezném, hogy ez a csúszás hason történt, szóval még egy vámpír férfinek is igen kellemetlen helyzetben). Mivel a ruhám elég vékony anyagból készült, nem nagyon bírta a „gyűrődést”, és számtalan helyen elszakadt. „Még szerencse, hogy a lényeges részeket takarja”, gondoltam ironikusan. Nagy nehezen a hátamra vergődtem magam, és döbbenten figyeltem az előttem álló, villogó szemű szépséget. Próbáltam kinyögni valami értelmeset, de ahogy ránéztem, a szavak a torkomon akadtak.
Felém tornyosult, engem pedig a frász kerülgetett arca látványától. A karjait keresztbe fonta a mellkasán, és felszegett állal, felsőbbrendű vigyorral nézett le rám. Még a hangja is arrogáns volt, ahogy megszólalt:
- Csak, hogy tisztázzuk: a segítségemet ajánlottam fel, és nem a szolgálataimat. Remélem, érti a különbséget, Mr. Cullen? – Mivel a döbbenettől még mindig nem tudtam megszólalni, folytatta, minden szót gúnyosan kihangsúlyozva. – Aro azért merte rám bízni a feladatot, mert én vagyok az egyetlen, akinek legalább egy hajszálnyi esélye is lehet, hogy elvigye magát és a kedves családjából az arra vállalkozókat Victoriához. Úgyhogy azt ajánlom, vakarja fel magát a földről, ha képes rá, és induljunk, mert segíteni fogom önt, és nem kiszolgálni. És mivel az ön drága Bellájának az élete is az én kedvemen múlik, ezért inkább arra kellene koncentrálnia, hogy az égvilágon minden úgy történjen, ahogy én akarom. És lehetőleg ne húzzon fel! – Azzal méltóságteljesen kivonult a teremből, meg sem várva, hogy követem-e. Én pedig csendesen utána indultam, miután sikerült felkászálódnom a földről és újra megtalálni az egyensúlyom.
A KOMIKAT MEGKÖSZÖNNÉM! :D
