13. fejezet - Bemutatkozás

Bocsika, hogy megint ennyit várattalak titeket, de valójában ez a blog, amolyan "nyári elfoglaltság"-nak indult, szóval suliidőben nem igazán van időm írni. Még valami. Csak, hogy tudjátok Cherry valójában egy angyal, aki a Mennyországból jött és volt olyan kedves, hogy legépelje nekem ezt a fejit, mert én 1. Utálok gépelni, 2. Hibásan gépelek, 3. UTÁLOK gépelni. Szóval örök hála neki. És ha a közeljövőben is ilyen csupa-szív lesz, meghívom egy forró csokira.xD

(Alice szemszöge)

Edward lassan eltávolodott Isi-től, de nem tudta megtartani magát. Csukott szemmel dőlt oldalra. Isi csak az utolsó pillanatban eszmélt fel és elkapta, mielőtt elterült volna a kövön. Amikor viszonylag biztonságos helyzetbe állította Edwardot, felénk fordult.

- Megtudhatnám, hogy mi volt ez az egész? - kérdezte értetlenül.

- Azt hiszem, összekevert titeket - válaszolt Jasper.

- Összekevert?

- Igen - mondtam. - Pontosan úgy nézel ki, mint ő.

- Ki?

- Bella - mondta Alec. - Azt hittem, tudod. Vagy talán a többiek nem mondták?

- Nem - motyogta. - Ezt valahogy kihagyták.

Edward karját lassan átvetette a vállai felett és átfogta a derekát. Felemelkedtek, és lassan kifelé araszoltak a cellából.

- Cassi! Adam! - szólt halkan. Az idegen lány előrébb lépett, és kezét felemelve hátrébb küldött minket. A komoly képű fiú mellé állt, mintha falat állítanának köztünk és köztük.

Isi-ék lassan araszoltak kifelé, és amikor a legközelebb voltak hozzánk, Edward arca megrándult, mintha megérezte volna az illatunkat. Morgás tört fel a torkából, mintha ellenségek lennénk. A gyengeség megszűnt, élet költözött a sötét szemekbe. Az izmai megfeszültek, mintha támadni akarna, de nem ő készült egyedül. Isi karjai már nem tartották, inkább lefogták őt. Cassi és Adam pedig széttárt karokkal léptek egyre hátrébb és hátrébb, hogy Edward ne érezze olyan erősen az illatunkat. Isi-vel már kiértek a nagy kétszárnyú ajtón, amikor leeresztették karjaikat. Azonnal utánuk indultunk, mégsem láttuk őket. Átmentünk a tróntermen, és kimentünk egy másik ajtón. Elsétáltunk Gianna előtt, aki kedvesen mosolygott, majd néhány folyosót magunk mögött hagyva kiértünk a kastélyból. Edwardot és Isi-t nem láttam sehol, de az erdő felé mehettek, mert Cassi és Adam arra vezettek minket. A város csendes volt, csak néhány későn fekvő, reggelig bulizó ember sétálgatott a kihalt utcákon. Kiérve a városkapun elfordultunk, és szinte azonnal az erdőben találtuk magunkat.

- Mélyen az erdőbe vitte - mondta Cassi.

- Fussunk! - tanácsolta Adam.

Ránk néztek, hogy mi mit gondolunk róla.

- Rendben - válaszolt Carlisle.

Futásnak eredtünk. Nem tudom, honnan vette Cassi, hogy mélyen az erdőben vannak, én még az illatukat sem éreztem.

- Lassítanak - mondta Adam. - Most álltak meg.

- Hamarosan ott vagyunk - mondta Cassi, és valóban érezni kezdtem az ismerős napfényillatot.

Lassítottunk, majd megálltunk a fák között. Ráláttunk egy rétre, aminek a közepén Isi éppen Edwardot engedte el, miután sikerült stabilan leültetnie egy fához. Esme már indult volna, hogy mellette legyen, de Adam megállította.

- Nem mehetsz oda! - morogta.

Carlisle izmai megfeszültek a gorombaság miatt, Cassi pedig szúrós szemekkel nézett Adam-re.

- Még mindig nem táplálkozott - fordult kedvesen Esme-hez. - Veszélyes lenne a közelébe menni.

- Minket soha nem bántana - mondta Emmet.

- De igen, ha nem tudja, hogy ti vagytok azok. Csak azt érzi, hogy vámpírok vagytok, és ösztönösen reagál. Ezért kell bezárni a vámpírokat az ítélet végrehajtása előtt. Így is védekeznek, de nincs bennük elég erő, hogy legyőzzenek minket.

- Akkor minket sem tudna bántani, miért nem mehetünk közelebb? - értetlenkedett Rose.

- Ti nem tudnátok bántani őt, akkor sem, ha szükséges - mondta somolyogva Cassi. - Egyébként azt, hogy "nincs benne elég erő, hogy legyőzzön minket", azt leginkább Isi-ről mondtam. Ő mindannyiunknál erősebb. Edward minket talán legyőzne, de őt soha nem tudja.

Ekkor hatalmas üvöltés rázta meg az erdőt, amit egy hangos reccsenés követett. A következő pillanatban Isi jelent meg a rét túloldalán egy törött nyakú oroszlánt vonszolva maga után. Lassan közelített Edward felé, aki morogva emelte fel a fejét, amikor megérezte a jelenlétét, de amikor megpillantotta az arcát, újra ellazult. Isi mellé lépett, és az oroszlán egyik mancsát felhasította, majd Edward szájához emelte. Amikor megérezte a vért, azonnal rávetette magát, és mohón szívni kezdte.

- Hátrébb kéne mennünk - motyogta Jasper.

- Miért? - értetlenkedtem.

- Ennyi vértől visszakapja ugyan az erejét, de a tudatát nem - válaszolta. - Hátrébb kéne menni, hogy ne érezzen meg minket.

- Nincs rá szükség - válaszolt nyugodtan Cassi.

Jasper értetlenül nézett, de nem volt ideje kérdezősködni.

Az oroszlán vértelenül esett vissza a földre, Edward pedig morogva kapta fel a fejét. Már indult is felénk, amikor két kar fonódott a derekára, megakadályozva a mozgásban. Edward minden erejével szabadulni próbált, de valamiért képtelen volt. Isi minden nehézség nélkül vonszolta őt a rét másik végébe és behúzta a fák közé. Tisztes távolságból követtük őket. Az erdőből kilépve egy hatalmas pusztára értünk, ahol rengeteg állat futkározott. Néhány oroszlán éppen elejtett egy gyanútlan őzet. Amikor Edward megérezte a vérszagot, elvesztette a fejét. Újra minden erejével próbált kiszabadulni a szorításból, de Isi még mindig túl erősnek bizonyult. Csak akkor engedte el Edwardot, mikor az már teljesen a vér hatása alá került, talán azért, hogy minket semmiképpen ne támadhasson meg. Végignézte, ahogy elejt egy másik oroszlánt, és szárazra szívja, majd egy újabb után ered. Aztán felénk fordult egy halvány mosollyal az arcán.

- Azt hiszem, be kellene mutatnom a barátaimat - mosolygott. - Amilyen modortalanok, kétlem, hogy ők megtették volna.

- Cöh!

- Nos. A cöngetős lány Elisabeth Cassi Volturi. A szemöldökhúzogatós, faképű fiú pedig Adam Volturi. Ne tévesszen meg senkit! Vannak érzelmei, még ha nem is látszik. És szingli. - tette még hozzá, fél szemöldökét felhúzva.

Az említett dühösen felmordult, majd néhány lépés után eltűnt az erdőben.

- Na! Mondtam én, hogy vannak érzései.

- Isi!

- Most mi van? - tárta szét kezeit.

- Tudod, hogy ezt nem szereti! Lehetnél kicsit együttérzőbb.

- Én mérhetetlenül együttérző vagyok. És csak segíteni akarok. Annyi ideig volt egyedül, ideje változtatni - bólintott határozottan.

- Ez nem a te dolgod - rótta tovább Cassi.

- A barátom, már hogy ne lenne az én dolgom! - mondta Isi felháborodva.

Cassi válaszra nyitotta a száját, de Isi "Nem vitatkozom" pillantására becsukta, és lehajtotta a fejét.

- Lenne néhány kérdésünk - mondta óvatosan Carlisle a hirtelen támadt csendben.

- Természetesen szívesen válaszolok minden kérdésetekre. De csak egyesével! - villantotta fel jól ismert mosolyát Isi.

- Nos, először is... Talán... - kezdte óvatosan Carlisle. - Miért nézel ki pont úgy, mint Bella?

- Ezt sajnos nem tudom - válaszolt elgondolkozva. - Erről nem is tudtam, amíg Alec meg nem említette.

- Miért mondta azt Cassi, hogy te mindannyiunknál erősebb vagy? - tért a lényegre Emmet.

- Nos, még újszülöttnek számítok, mármint az erőmet tekintve, így azt hiszem, valóban mindannyiótoknál erősebb vagyok.

"Nem mond el mindent!", gyanakodtam.

- Jó, de ez csak ideiglenes - morogta a mackó. - Ő viszont azt mondta, hogy "Edward minket talán legyőzne, de őt soha nem tudja". - valóban.

Isi a szeme sarkából Cassi - re pillantott, aki nagyon zavarban lehetett, mert úgy tűnt, mintha a közeli fáktól várna választ az elhangzott kérdésre.

- Nos... - motyogta Isi.

Megelőzve a nem kikívánkozó választ, megszólaltam.

- Edward végzett.

- Ne most, hugi! Épp' beszélünk.

Egy időben két hangos csattanás is hallatszott. Az egyik jómagamtól származott. Éreztem is a tenyeremen, mekkora erővel találkozott Emmet bátyánk tarkójával. Komolyan! Mindenki felfogta a helyzetet, csak ő nem. Ezt nem hagyhattam annyiban.

Minden bizonnyal Rosalie is így gondolta. Nos, igen...

Ez volt a másik csattanás.