12. fejezet - Ő

Mielőtt olvasnátok a fejezetet, válaszolnék a komikra!
Csicsó: Üdv köztünk! Ígérem nem fenyegetőzöm többet, ha továbbra is ilyen hű támogatóim lesznek. (TI!!!)
Kiki: Mivel ennyire aggódtok, ezért elengedem Edwardot. Talán már ebben a részben? Vagy még nem kéne? Hm?!
Lulu: Remélem is, hogy kíváncsi vagy! Ez volt a cél! Lényegében Edward most letört, és vigasztalásra van szüksége! ^^   XD
Eszter: A közeli jövőben nem fogok írni Bella szemszögéből! Mondjuk úgy, hogy nincs olyan állapotban, hogy megossza velünk a véleményét! :)
Adrii: Te csak ne panaszkodj! Mióta is mondod, hogy "holnap jön a friss"? Egy hete? Kettő?
Cherry: Ha mindent elmondanék, nem lenne okod olvasni! -.-' Amúgy Ő közelebb van, mint gondolnád!!! :)
Mesi: Azt hiszem, hogy csak az utolsó fejezetben fogjátok megtudni, hogy boldog vége lesz-e, vagy sem. Bár a cím sok mindent elárul! :D
Licsy: Sajnálom, de Bella nem lesz meg! (Legalábbis az a Bella akit mi ismerünk!!!)

(Alice szemszöge)

Mindenkit megdöbbentett a néhány héttel ezelőtti eset. Magam sem értem, hogy Edward miért vállalt kényszer rabságot, de Jasper nagyon mindent tudóan nézett rá. És az a nap is közeledett. Az egy hónapos itt létünk napja.

Ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Mégis az az érzésem támadt, hogy valami érdekes fog történni. Mindenki a trónteremben volt. Aro mintha várt volna valamire, Caius-szal és Marcus-szal együtt. Vagy talán valakire. Senki nem tudta, hogy pontosan mire, talán csak Alec és Jane. Alec egyre szomorúbb, a hármak pedig egyre komorabbak lettek. Jane arcán azonban minden eltelt másodperccel nőtt az a gonosz mosoly. A város közepén álló toronyóra hetet ütött. A lemenő nap fénye megvilágította a termet. Jane mosolya vigyorrá hatalmasodott. Caius sóhajtott, Marcus lehunyta szemét és, mintha érzelem látszott volna arcán. Csalódott volt. Alec arcán egy pillanatra fájdalom suhant át. Aro azonban nem mozdul, továbbra is az ajtót figyelte.

- Aro! - szólt csendese Caius - Nem várhatunk tovább.

Aro megszorította a trónszék karfáját, majd felemelkedett. Köpenye zsebéből egy apró kulcsot vett elő, ugyanazt, amit a múltkor az asztaláról vett fel. Edward cellájának kulcsát. Mind tudtuk, hogy ez mit jelent. Itt az idő!

Ekkor egy halk sikkantás hallatszott odakintről, amire mindenki felkapta a fejét. A hang az ajtótól nem messze lévő recepciótól jött. Gianna-tól. Aro feszülten sétált le azon a pár lépcsőfokon. Caius és Marcus felemelkedtek székeikről, Alec pedig olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy szinte hallottam a reccsenést. Jane gyanakodva húzta össze a szemét. Mindenki a bejáratot figyelte feszülten.

Ekkor kivágódott az ajtó és három vámpír sétált be rajta, nyomukban a lihegő Gianna-val, akinek az arca ragyogott a boldogságtól, ahogy a középen álló lányra meredt. Bal oldalt egy 20-25 év körüli férfi állt, komoly, szinte már közönyös arccal. Jobbra tőlük pedig...
Senki.
Pedig az előbb még láttam ott valakit.
Hátra fordultam a hármak felé, és megláttam őt. Azt a lányt aki alig fél perce még az ajtóban állt. Most Alec nyakában lógott, aki szorosan magához ölelte és szenvedélyesen csókolta. A másik lány halk léptekkel indult Aro felé. Csak most tudtam megfigyelni Őt. Ahogy az arcára néztem talán még a szám is nyitva maradt. Bella! Ő lépkedett lassú, megfontolt léptekkel a trónszékek felé.

- Mindig valami ostobaságot csinálsz, ha nem vagyok itt? - kérdezte költőien, ahogy arcrepesztő vigyort produkált.

A megjegyzést halk kuncogás kísérte minden irányból. Még a faképű társa is halványan mosolygott kicsit beljebb lépve.

- Ideje volt, hogy megérkezzetek! - tromfolta le Aro, de nem tudta elrejteni megkönnyebbült sóhaját - Nem is tudtam, hogy nektek ilyen sokáig tart ideérni. - kicsit mintha csalódott lett volna.

- Ezt hogy értsem? - értetlenkedett - Talán hívtál minket?

Aro egy percig gondolkodott, majd mérhetetlen dühvel nézett a mellette álló Jane-re, aki igyekezett minél kisebbnek tűnni. Már-már gyanús volt, hogy Aro nekiesik és darabokra szedi Jane-t (amit igazán nem bántam volna, azok után, amit tett), hogy aztán elégesse. De ezt azért mégsem most kéne!

- Nos! - szól fennhangon Bella - Azt hiszem a hír valahogy elkerült minket, de ezzel majd máskor foglalkozunk. Szerencsére időben érkeztünk. Tisza véletlenül összefutottunk néhány baráttal, akik épp ezen az ügyön dolgoznak. Sajnos hiába! Micsoda meglepetés. - mintha nem is várt volna mást - Ők voltak szívesek részletesen elmesélni a helyzetet. Meg is lepett, hogy nem szóltál nekünk. Jut eszembe! Remélem nem baj, de azt mondtam a többieknek, hogy ha nem kaptak más feladatot, akkor akár haza is jöhetnek.

- Természetesen nem gond! - somolygott Aro

- Rendben! Akkor pár óra múlva itt is vannak. Kicsit elhagytuk őket félúton. - mosolygott sejtelmesen, de Aro rosszalló pillantására gyorsan hozzátette - Gondoltam jobb, ha sietünk. Talán baj?

- Dehogy baj!

Bella lehajtotta kicsit a fejét, alsó ajkát lebiggyesztette, és hatalmas szemekkel nézett Aro-ra. Ő csak sóhajtott és kicsit széttárta karjait. Bella néhány lépéssel előtte termett és szorosan megölelte. Mikor eltávolodott, az arcán rosszallás ült. Mutató ujjával megbökte Aro mellkasát.

- Hiányoztál te vén csont! - mondta gonoszul.

- Na, na! Vigyázz a szádra!

- Mi rosszat mondtam?! - Aro jelentőségteljes pillantására átfogalmazta a kérdést - Mi rosszat, ami nem igaz?

Mielőtt Aro szólhatott volna a szemtelenségért Bella már előttünk volt és édesen mosolygott.

- Üdv! Örülök, hogy megismerhetlek titeket. Én Isi Volturi vagyok.

Akkor ő nem Bella?! De... Annyira hasonlítanak! Ez nem lehet!

Mielőtt reagálhattunk volna Bella, vagyis Isi, már újra Aro előtt állt. Jobb kezét feltartotta, tenyérrel felfelé. Úgy állt ott, mintha egy kislány kérne pénzt az apjától. Elég bizarr látvány volt.

- Mit szeretnél? - kérdezte Aro, aki közben  feltűnés nélkül próbálta kezeit háta mögé rejteni. Sikertelenül!

- A kulcsokat! - felelte átható tekintettel

- Miért?

- Egek! Vajon miért lehet szükségem egy kulcsra? Csak nem kinyitni egy zárat?! - a fejét rázta és forgatta a szemeit - És mielőtt megkérdeznéd! Azért akarom kinyitni azt a zárat, hogy kiengedjem azt, akit zárva tart. - a következő mondatokat már úgy mondta, mintha ezeréves barátjának adna tanácsot - Te is tudod, hogy igazságtalan lenne az ítélet. Látom rajtad, hogy nem akarod bántani. És abban is biztos vagyok, hogy nem csak azért könnyebbültél meg, amikor beléptem, mert hetek óta nem voltam itthon.

Nem is foglalkoztam azzal, hogy megértsem a beszélgetést, inkább tovább figyeltem. Isi továbbra is tartotta a kezeit és várakozva nézett Aro-ra.

- És mi a terved? Mit fogsz tenni, miután elengedted Edward-ot.

- Pontos tudod, hogy mik a terveim.

- Tőled akarom hallani.

Nagy sóhajtás, mintha nem szeretne elmondani valamit kétszer, aztán a legmegdöbbentőbb szavak hagyták el a száját.

- Innentől kezdve Cullen-ék az én felügyeletem alá tartoznak. Mind itt tartózkodásuk, mind távozásuk esetén felelősséget vállalok mindenért, amit tesznek! Szándékomban áll, Cullen-ékkel együtt, nyomozni ebben az ügyben. Azt hiszem ennyi, ha lesz még valami szólok. - vigyorgott

- Hah! Makacs vagy, mint mindig. - törődött bele Aro

- Azt hittem kedveled, hogy ilyen vagyok. - az a vigyor minden bizonnyal levakarhatatlan - Szóval?

- Rendben! Menj! Az ügyet mostantól hivatalosan is rád hagyom. - nyomta a kulcsokat a kezébe

- Köszönöm. - libbenő hajjal fordult ismét felénk - Akkor hozzuk ki a mi kis rabunkat. Egyik cella sem lehet valami szívderítő látvány belülről.

Már fél úton volt az ajtó felé amikor homlokát ráncolva visszafordult.

- Mondhatok valamit, ami már a terembe lépésem óta csípi a csőröm?

- Gondolom úgy is elmondod. Talán jobb lenne, ha megengedném. Rendben. Mond!

Komoly arccal fordult Jane felé. Mélyen a szemébe nézett, majd úgy, hogy mindenki biztosan hallja és értse a célzást azt mondta:

- Jane! Ha fájdalmat nem is, a próbálkozást azért érzem. - olyan angyalian mosolygott, hogy ha nincs a szemében az a kicsi szánalom, talán még maga Jane is bedől neki. Így azonban iszonyatos haragra gerjedt. Mások csak kuncogtak. Valaki azonban nem tudta visszafogni magát és hangosan felkacagott. Jane felé kapta a tekintetét. A fekete szempár Félix arcára fagyasztotta a mosolyt, de mások sem mertek megszólalni. A teremre fagyos csend zuhant. Félix lehajtott fejjel és ökölbe szorított kezekkel várta a fájdalmat, ami nem jött. Összeráncolta a homlokát és óvatosan felpillantott. Jane dühösen vicsorgott rá és szemmel láthatóan nagyon erőlködött. Pár perc után abbahagyta a próbálkozást, de dühe nem csillapodott, csak átirányult. Izzó tekintetét Isi-re emelte, aki továbbra is nyugodtan álldogált az ajtó előtt, ami mögött a folyosó másik végén Edward raboskodott. Jane fenyegető arcát, mintha észre sem vette volna. Sötét szemeit az övébe fúrta, majd bájosan elmosolyodott. Minden szó nélkül megfordult és kinyitotta az ajtót. Jane gonosz mosolyra húzta ajkait és felénk fordult. Ekkor, mintha az idő lelassult volna.

Halk cuppanás jelezte, hogy Alec és az idegen végre elengedték egymást.

Jane a szemebe nézett és pontosan tudtam, hogy most a képességét fogja használni.

Jasper felmordult mellettem és igyekezett a háta mögé szorítani, de mielőtt megtehette volna, valaki más is morogni kezdett.

Aztán Jane hatalmas lendülettel fúródott a mellette lévő falba, Isi kezével a torkán. Aki olyan magasan tartotta, hagy lábai legalább fél méterrel a föld felett lógtak.

Tisztán láttam őket a porfelhő ellenére, de azt megint nem tudtam megállapítani, hogy az az idegen lány hogy került mögéjük. Megint nem láttam a mozgását. De most Isi-ét sem. Mire mi reagáltunk volna, ő már cselekedett is.

- Talán nem fogalmaztam elég érthetően. - mondta halkan, de olyan hangon, amitől megfagyott bennem a vér. A szemei most is sötétek voltak, mint eddig, de mintha izzott volna. Olyan sötét fényt árasztott, amitől még nekem is felállt a hátamon a szőr. Remegtem, és éreztem hogy kedvesem mellettem szintén megrettent tőle. Valaki halkan felnyögött mögöttem. Talán Esme volt, de az is lehet, hogy én magam. - Azt mondtam, hogy Cullen-ék az én felügyeletem alá tartoznak. És a felügyelet egyben védelmet is jelent. Még egyszer ezt, meg ne próbáld! Értetted?

- Isi! - figyelmeztette a másik lány

- Megértetted? - morogta hangosabban

Már annyira remegtem, hogy meg kellett kapaszkodnom Jasper-be így éreztem, hogy ő is megremeg kissé. Jane lassan bólintott, de Isi még mindig nem engedett a szorításon. A másik lány lassan felemelte a kezét és a vállára tette.

- Elég Isi!

Mintha erre várt volna. Isi szeme egyetlen pillantással visszanyerte egyszerű sötét színét, kezei pedig elengedték Jane torkát, amin vörös csíkok virítottak. Isi nyugodtan sétált vissza az ajtóhoz, kinyitotta és elment.

- Gyertek ti is! - szót az idegen lány

Elindult Isi után és útközben megfogta Alec kezét, hogy őt is magával vigye. Az idegen fiú, aki már mellettünk állt, szintén velük tartott. Tudtam, hogy Edward felé mennek, és én is menni akartam, de még mindig a történtek hatása alatt voltam. Jasper óvatosan átölelt és húzni kezdett. A többiek is lassan, bizonytalanul követtek minket.

Kiléptünk a trónteremből. Végig a folyosón. Át a nagy kétszárnyú ajtón, egyenesen a cellák felé. A nap már lement, de a sötét ellenére pontosan láttam bátyámat. Gyenge volt, nagyon gyenge. Szemei feketék voltak az éhségtől és alig bírta nyitva tartani őket. Nem hiszem, hogy észre vett minket.

- Ne csapjatok zajt! - suttogta Isi - Nem kéne megijeszteni!

Halkan kattant a zár és kitárultak a rácsok. Isi belépett és bezárta azokat maga után. Lassan odasétált Edward-hoz. Letérdelt elé és a szemeibe nézett. Ő csak most vette észre a lányt. Még minket sem érzékelt.

Ahogy Isi arcát nézte, a szemében valami megváltozott. Remegve és erőlködve emelte fel a kezét, hogy megérintse az arcát, de nem volt benne elég erő és keze a nyakára csúszott. Ujjaival apró köröket rajzolt. Isi mosolygott kedvesen és a vállára tette a kezét.

- Sajnálom! - motyogta Edward

Rekedt volt a hangja az éhségtől és az erőlködéstől. Csoda, hogy egyáltalán meg tudott szólalni.

- Bocsáss meg! - Isi nem érthette, miről beszél, de mi már tudtuk.

Nem volt időnk cselekedni. Edward ujjai megálltak és kezével kicsit közelebb húzta Isi-t. Erőlködés nélkül dőlt előre, mintha vonzaná valami. Nem láttam Isi arcát, de talán most  értette meg, hogy mire is készül Edward, mert izmai megfeszültek, reagálni azonban már nem maradt ideje.

Edward ajkai az övére simultak.