AJÁNDÉK!!! 2. fejezet - A különös látomások

Ajándék fejezet! Mikuláscsomagban küldöm mindenkinek, aki olvassa!!! XD

( Alice szemszöge)


Jasper, aki most kivételesen szintén a nappaliban tartózkodott, akárcsak Edward, növekvő kíváncsisággal figyelte a helyzetet. Egy biztos, ez a változás csak pozitív lehet az eddigiekhez képest.Erre a gondolatra egy kis boldogságot éreztem fagyott szívemben, mire Jasper fürkésző tekintetét Edwardról egyből rám kapta. Láttam a szemében felcsillanni a reményt és szinte ugyanabban a pillanatban éreztem is a rég tapasztalt érzést, amikor a pozitív érzelmek hulláma összeforr saját boldogságommal és szárnyalni támad kedvem. De úgy láttam nem én vagyok az egyetlen.
Mindenki felkapta a fejét az érzelmek áradatára.
Carlisle becsukta a vastag könyvet a kezében és nem próbált tovább úgy tenni, mintha soha nem hallott érdekességekről olvasna.
Esme elfordult az ablaktól és nem igyekezett fenttartani azt a hamis látszatot, hogy minden figyelmét a házkörüli látványa köti le.
Emmet nem bámult tovább élettelenül magaelé. Felemelte a tekintetét és Edwardot, Jaspert és engem kezdett figyelni.
Rosalie, aki eddig kényelmesen bújt szerelme karjaiba, most kibújt az ölelésből és kíváncsian dőlt előre a kanapén.
Én - mintha észre sem vettem volna az alig fél perc alatt történő változásokat - még mindíg egyenesen Edward szemébe nézve, felálltam szerelmem mellől és gondolatban beszéltem bátyámnak.
"Gyere utanam!" - mondtam hangtalanul, ellentmondást nem tűrően és kivonultam a házból öt kíváncsi és reménykedő szempár kíséretében egyenesen az erdőbe, míg Edward hangtalanul követett.
Kíváncsi voltam, miről akar beszélni, de akárhogy erőlködtem nem láttam semmit.
Megálltem a fák között, elég távol a háztól, hogy még véletlenül se hallják a következő beszélgetést. Ő is megállt és mélyen a gondolataiba merült.
- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem meg, mert már nem bírtam a csendet.


(Edward szemszöge)


- Miről akarsz beszélni? - kérdezte Alice.
Mintha nem tudná, hogy a látomásáról van szó.
- A látomásodról és Belláról. - válaszoltam.
A nevétől, jeges szívem összefacsarodott. Először mondtam ki hangosan az elmúlt négy hónap alatt és úgy éreztem, mintha nemlétező lelkem atomjaira szakad volna.
Megint!
- Nem tudom, miről beszélsz. - válaszolta.
- Pontosan tudod miről beszélek! - morogtam kissé ingerülten.
Mélyet sóhajtott és komolyan nézett a szemembe.
- Sajnálom! - nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja - Azóta is figyelem Bellát, mióta megkértél, hogy ne tegyem. - folytatta. Az arca most könyörgő lett. - Értsd meg Edward a lagjobb barátnőm és aggódom érte!
- Tudom. És azt is tudom, hogy a látomásaidat csak az én közelemben follytod el.
Nagyon meglepődött a kijelentésemen és nem értette, hogyha ezt mind tudom, akkor mégis miről lehet szó.
Újra elgondolkodtam, szabad-e nekemolyat tenni, amire most is készülök. Hisz megígértem neki, hogy békénhagyom és soha többet nem fog hallani rólam. De önző felem ismét menyerte a csatát, mint már annyiszor.
"Ugyan már egy-két látomástól még nem lesz semmi baja és legalább én is megnyugodhatok, hogy jól van." - győzködtem magam és nem kellett sokáig hallgatni saját ösztökélésem. Elhatároztam megam. Sóhajtottam és beszélni kezdtem, hogy Alice is megértse, miért is akartam beszélni vele négyszemközt.
- Tudni akarom mi van vele! Tudnom kell mi történt Bellával, mióta elhagytuk Forkst! Látni akarom én is az összes látomásodat róla! (Ennyit arról,hogy egy-két látomás.) - a szavaim most őszintén megdöbbentették. Sokmindenre számított, de erre nem igazán.
- Szóval... Nem is haragszol, hogy figyelem Bellát? - kérdezte kétkedve.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen és nem is hazudtam.
Elgondolkodott a válaszomon, de én nem bírtam tovább a tudatlanságomat.
- Látni akarom a látomásaidat. - ismételtem meg előbbi kijelentésem.
Láttam rajta, hogy erőlködik, de végül képek helyett csak egy reményvesztett sóhajt kaptam.
- Sajnálom Edward! - motyogta, hogy alig hallottam.
Mit sajnál? Miért néz ilyen bánatosan? Miért nem mutat nekem egyetlen látomást sem?
A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben és én egyre jobban kétségbeestem.
Mi van, ha történt vele valami? Mi van, ha Alice azért nem látja a jövőjét, mert már nincs mit látnia?
Megrémültem. Féltem, jobban, mint valaha. Tudtam, hogy Bella ember és nem fog örökké élni. De, hogy ilyen hamar következik majd be a halála azt a legroszzabb "rémálmomban" sem gondoltam volna.
Mikre is gondolok itt!? Hiszen az előbb volt róla látomása Alicenek és abban élt. Azóta pedig semmit nem látott. De akkor mi ez az egész!? Nem bírom ezt tovább!
- Mi történt? - a hangom jégcsapként hasított át a levegőn.
- Men látom. - mondta ki egyszerűen, mintha nekem ennyiből tudnom kéne, hogy mi is történt.
- Hogy érted, hogy nem látod? - a hangom most kétségbeesett volt.
- Miután elköltöztünk, egyhónapig semmit nem láttam hiába erőlködtem. Aztán a képek újra jöttek, de... Bella jövője homájos és zavart. Talán, mert soha nem határozza el mit is fog csinálni a következő napon, vagy akár a következő percben. Csak nagyon ritkán. Az is legfeljebb annyi, hogy felkel reggel és este lefekszik. Semmi több. - magyarázta - És ami a legfurcsább, ha el is határozza ezeket, akkor sem látom tisztán. Amikor erősen koncentrálok valakire és látom, ami éppen akkor történik vele, akkor szoktak a látomásaim ilyen zavartak lenni. De ezek a képek maguktól jönnek, álltalában nem is koncentrálok rájuk.
Egy pillanatra elgondolkodott, a homlokán a ráncok még méjebbek lettek és hallgatózás nélkül is tuctam, hogy most a "miért"-re keresi a választ.
Aztán az arca hirtelen gondolkodóból döbbenté, már-már rémülté vált és hátrébb lépett egyet.
Mielőtt megtudtam volna, hogy mi is váltotta ki ezt a reakciót belőle, megrázta a fejét és, mintha rájött volna: amire gondolt aaz őrültség. Próbáltam kusza gondolataiból kihámozni az elméletét, de nagyon vigyázott min is jár az agya.
- Alice! - szóltam rá keményen mert elfogyott a türelmem.
Hirtelen fújta ki a levegőt, amit bizonyára jó ideje visszatartott, és megszólalt. Olyan halkan, hogyha távolabb álltam volna vagy egy kicsit is fújt volna a szél, biztosan nem értem a szavait.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen... Azt mondanám, hogy a múltat látom.