4. fejezet

Gondoltam nem akartok vasárnapig, vagy hétfőig várni a kövire, ezért gondoltam felteszem most. Am azért nem tudtam volna holnap frisselni, mert hajnal 2:30 - kor megyek osztálykirándulni Bécsbe és csak vasárnap hajnalba jövök. :D

Jó olvasást nektek! És attól, hogy nem vagyok itt nagyon remélem, hogy a komik itt lesznek.

Pussz mindenkinek és jó hétvégét!!!

(Edward szemszöge)


A csomagolás nem tartott tovább két óránál. Bár Rosalie ezért is morgolódott. Nem is Bella volt az aki a legjobban hiányzott neki, hanem a régi családja. Szerinte egyikünk sem a régi és csak Bella tudja "újraéleszteni" a családot - ahogy ő fogalmazott.
Furcsa érzések kavarogtak bennem.
Boldog voltam, hogy végre újra láthatom.
Aggódtam, hogy mi lehet vele, hisz azóta sem látott Alice semmi használhatót.
Féltem, hogy mi lesz velünk ezután.
Mi van, ha boldogtalan? Ha miattam szenvedett annyit és azt mondja, hogy soha többet nem akar látni? Tudom, hogy önző vagyok, de nem tudok élni nélküle. Ha azt mondja, hogy nem tud nekem megbocsátani... Természetesen elfogadnám a döntését. És, ha belehalnék is elhagynám. De nem csak őt! Elhagynám ezt a világot, mert nincs értelme a létezésemnek nélküle.

Már a kocsiban ülünk és épp a reptér felé igyekszünk, mindössze 120-szal. Én vezetek. Alice és Jasper vannak még az autóban. Előttünk mennek a többiek Carlisle autójával. Amióta megbeszéltük, hogy hazamegyünk Alice olyan, mint egy energiabomba. Még szerencse, hogy Jasper itt van. Ha nem lenne, hugocskám valószínüleg már kiugrott volna az autóból. És persze nekem sem árt egy kis nyugtatás.


(Alice szemszöge)


Egyszerűen nem bírok magammal!!! Épp a repülőn ülünk. Útban a Seattle-i repülőtérre. Végre hazamegyünk! Újra láthatom Bellát! Ááááh!
Nyugodj meg Alice! Ha így folytatod szegény kis férjecskéd ki fog készülni! Beszélek itt badarságokat. Sokkal jobban örül, ha ilyen miatt kell használnia a képességét, mintha depreszió vagy dühkitörés miatt lenne rá szükség.
Csak ez a rossz előérzet ne lenne! A megérzéseim álltalában helyesek, de remélem ez most nem lesz az. Igaz, hogy Carlisle nem tudta biztosan, de én egyre inkább azt érzem, hogy az elméletünk helyes. Akkor viszont - ismerve Bellát és az ő marha nagy szerencséjét - már biztosan történt vele valami.
Felkapcsolódik a kis lámpa, jelezve, hogy kapcsoljuk be az öveket. Perceken belül földetérünk.
A gép nagyot zökken, amikor a kerekek találkoznak az aszfaltos leszállópályával.
Elhagytuk a gépet és elindulunk a csomagokért. Az autóink a parkolóban várnak ránk. Tényleg beleőrültem volna, ha egyhelyben kellett volna ülnöm, ezért mindent elintéztem. 11:30 van. A Napot sűrű felhőréteg takarja, ezért semmi szükség az aggodalomra. A bútorok fél óra múlva fognak a házhoz érni, ha minden jól megy. Aztán még másfél óra, míg Bella végez a suliban.
Végre megérkeztünk a házunkhoz! Már nagyon hiányzott, pedig csak négy hónapja hagytuk el. Teljesen a szívemhez nőtt. De úgy látom nem csak nekem. Én szálltam ki először az autómból, ezért pontosan láttam, ahogy a többiek megpillantva régi otthonunkat, apró mosollyal, nagyot sóhajtva lépnek a bejárathoz.
A ház bútorok nélkül üresnek és jellegtelennek tűnt. Nem szoktunk bajlódni a pakolással, de most mégis mindent kipakoltunk, mert az én értelmes bátyám megígérte Bellának, hogy minden olyan lesz, mintha soha nem találkoztak volna. És félő volt, hogy Bella talán idejön és a bútorok emlékeztetnék őt az együtt töltött időkre, ezért minden életre utaló jelet eltüntettünk magunk után.
Egyszer láttam róla egy "látomást". - ha nevezhetem még így - Itt volt a nappaliban. A fal mellett, a földön kuporogva sírt. Nagyon megviselhette a hiányunk, ha idejött megbizonyosodni róla, hogy tényleg elmentünk. És amikor nem talált semmit bizonyára kikészült.
Nagyon elbambulhattam, mert a következő pillanatban egy autó érkezésére figyeltem fel. Ránéztem az órámra. Nemsokkal múlt dél. Akkor minden bizonnyal a bútorokat hozták.
Kimentünk a teherautóhoz. Carlisle aláírt néhány papírt, majd a fiúkkal együtt elkezdték bepakolni a bútorokat.
Emmet egy idő után morgolódott is egy kicsit, hogy igazán segíthetnénk mi is. Hát igen! A fejét nem túl gyakran használja gondolkodásra. Hiszen mégis, hogy nézne az ki, ha egy akkora lány, mint én, egyik kezében egy szekrénnyel, másikban egy franciaággyal, szaladgálna a házban, mert Emmet biztos, hogy valami ilyen segítségre gondolt. Szegény fiú biztos szívrohamot kapna.
A következő pillanatban egy újabb különös képet láttam magam előtt. Tudtam, hogy ez Belláról fog szólni. Az ilyen "látomások" mindíg róla szólnak. Már csak ködösem érzékeltem családom többi tagját magam körül. Csak a Belláról szóló képeket figyeltem.
"Charlie épp egy fehér borítékot tett az asztalra, mikor Bella leért a lépcsőn. Szörnyen festett. Az arca sápadtabb volt, mint legutóbb, a szeme karikás, mintha hónapok óta nem aludt volna.
- Szia apu! - Köszönt egykedvűen.
- Szia Bells! Leveled jött. - Charlie pedig, mintha egy kis lelket akart volna önteni belé.
Bella arca előbb megepett volt, majd egy kis remény látszott rajta, de ezt hamar eltűntette. Csak a szemeiben látszódott továbbra is.
- Kitől? - kérdezte kicsit kíváncsian.
- Nem tudom. Nincs rajta név.
Bella felkapta a levelet közben halvány mosoly játszott ajkain.
Ahogy olvasta végig a papír tartalmát úgy fagyott rá a mosolya arcára. A reményt először döbbenet, majd felismerés, végül rettegés váltotta fel. Szemei a rémülettől kikerekedtek. Minden ízében remegett, a lábai nem bírták tovább tartani és a földre rogyott. Charlie épp háttal állt neki, de az esés hangjára azzonnal megfordult.Rémülten szaladt lánya mellé, aki még mindíg a földön kuporgott. Az arcát símogatta, szólongatta, de semmi válasz. Bella még mindíg mereven a levelet nézte. Charlie is a papír felé fordította a fejét, de mielőtt egy betűt is felfoghatott volna belőle, Bella ökölbe szorította kezeit és öszegyűrte a lapot. Charlie hiába is próbálta kihámozni ökölbe szorított kezei közül, Bella nem engedett. Apja vállára hajtotta fejét és hangsan zokogott. Charlie nem tudott mást tenni, mint hagyni, hogy lány a nyugodtan kisírja magát. Sok idő telt így el. Talán órák is lehettek, mire Bella végre megnyugodott kissé. Amikor felemelte fejét... valami más volt. Elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam: elhatározott valamit és mindegy mibe kerül véghez is fogja vinni. Nagy levegőt vett és felállt.
- Jól vagyok - mondta ugyanazzal a határozottsággal a hangjában, amit az előbb a szemében is láttam.
Megfordult és a lépcső felé vette az irányt. Mire Charlie feleszmélt Bella már majdnem a közepénél járt.
- Bella!
- Egyedül akarok lenni. - mondta és eltűnt a lépcsősor tetején."