Hali mindenkinek!

Igazából ez az első blogom és az első történetem is. Még soha nem írtam semmit. Nagyon izgulok, hogy hogy sikerül és, hogy lesznek-e egyáltalán akik olvasni fogják. Ha bármi óhajotok, sóhajotok, kérésetek, kérdésetek lenne; csak írjatok egy e-mailt a ginax@citromail.hu - ra, vagy gyertek Plurk-re! http://www.plurk.com/GinaX94/invite

Kérlek írjatok komikat! Nagyon jó lenne! *nagybociszemek*

(Helyesírási hibákért bocsika!!!)

Felhívom szíves figyelmeteket, hogy a blog alsó részében közvélemény-kutatásokat találtok, szeretném, ha válaszolnátok rájuk! Puszi!!!

2009. november 28., szombat

1. fejezet - Hiány

( Alice szemszöge)


Ma van négy hónapja, hogy eljöttünk Forks-ból és Bellát otthagytuk. Létezésem eddigi legszörnyűbb időszaka ez. És azt hiszem, nem csak nekem. Meg sem kell kérdeznem kedvesemet, hogy tudjam mindenkit szörnyen megvisel Bella hiánya. Látszik rajtuk.

Esme, a csupa szeretet és kedvesség, akitől jobb édesanyát nem is kívánhatnánk; most szomorú, letört és boldogtalan. Még egy halvány mosolyt sem látni a szívalakú arcán. Mintha a lányát veszítette volna el.
Hiszen így is van!
Bella a lánya volt. Papírok ide vagy oda, már sajátjaként szerette.

Carlisle, a családfő, aki minden helyzetben nyugodt és megfontolt; most tehetetlennek és döntésképtelennek látszik. Tudom, hogy szíve szerint azonnal csomagolna és indulna vissza, de az esze azt mondja jobb így, biztonságosabb Bellának.
És Edward döntését sem akarja felülbírálni.

Emmet, a mókamester, akinek még a legkomolyabb helyzetben is akadt egy-két poénos megjegyzés a tarsolyában; most komor és szótlan. Mintha a többiekkel együtt szótlansági fogadalmat tett volna.

A változás még Rosalien is meglátszik. Nem igazgatja szőke hajkoronáját minden percben, nem öltözk át naponta kétszer-háromszor, hogy biztosan tökéletesen nézzen ki.
És Emmetet is egyre ritkábban kéri, hogy "sétáljanak" egyet az erdőben, vagy "beszélgessenek" egy kicsit a szobájukban.
Soha nem vallaná be senkinek, de Bella még neki is hiányzik.

Jasper mostanában egyre kevesebbet van a közelünkben. Nagyon megviselik a negatív érzelmek. Ebben a családban pedig nem is szokott hozzá ehez a letargikus hangulathoz.
Bár ahogy őt ismerem inkább amiatt van kikészülve, hogy nem tud segíteni nekünk és szerinte mindez miatta van. Hiába mondogattam neki folyamatosan, hogy "Nem a te hibád." vagy "Ne okold magad!" esetleg "Mással is megtörténhetett volna.". Semmi nem használt. Ez pedig engem készített ki, ami egy újabb negatív hullám volt felé. És az egész kezdődött előről.
Ördögi kör!

Ami Edwardot illeti...
Nem is tudom! Mindíg úgy láttuk, hogy Bella teljesen megváltoztatta. És milyen jól láttuk. Most pedig az elvesztése változtatta meg. A régi Edward eltűnt és egy új lépett a helyére. Rá sem lehet ismerni.
Az oly nagyrabecsült és szeretett zongora már négy hónapja áll érintetlenül a helyén és nem csinál mást, csak porosodik.
Edward pedig, aki megtanult szívből és élettel nevetni; most nem más, mint egy kétlábon járó depresszió.

A látomásaim Belláról egyre ritkábbak és homályosabbak. Amikor elköltöztünk Edward megkért - vagy inkább rámparancsolt - hogy ne figyeljem Bellát és hagyjam végre békén. Igazából eszem ágában sem volt teljesíteni a "kérését", de neki ezt nem mondtam el. Még leharapná a fejem. Bella a legjobb barátnőm és igenis tudni akarom mi van vele.A baj csak az, hogy soha nem határozza el magát, ezért nem is láthatom azt.
Bosszantó!!!!
Edward mostanában egyre kevesebbet olvas a gondolatainkban, de azért a látomásaimat a közelében megpróbálom elfolytani és csak 'hallótávolságon' kívül elengedni az elmém. Most is azon ritka alkalmak egyike van, amikor Edward volt hajlandó kidugni az orrát a szobájából és - még, ha csak pár órára is - lefáradt a nappaliba. Hirtelen tört rám egy látomás.
Csak nagyon nehezen tudtam kirángatni magam belőle, de végül sikerült.
Egy beteges kinézetü, beesett arcú, karikás szemű lányt láttam egy gyönyörű, napsütötte réten üldögélni.
Bella volt az.
A rétükön ült.
Fogalmam sincs, hogyan talált oda és miért kínozza magát azzal, hogy odament, de nem volt időm ezen gondolkodni. A tekintetem Edwardra tévedt és megdöbbentett, amit láttam. A szeme fekete volt - mint négy hónapja folyamatosan, ezért ez nem is lepett meg - és a sötét tekintet több fájdalmat rejtett, mint eddig valaha, amit teljes képtelenségnek gondoltam. A fájdalom mellett számtalan kérdés is kavargott.
'Talán ő is látta, amit én. Olvasott a gondolataimban?'
Alig, hogy ez megfogalmazódott bennem, az arcát megpróbálta közönyössé tenni, de nemigazán sikerült neki. És a tekintete sem tudott hazudni. Látta a látomásom!
'Nem tudsz átverni.' közöltem vele gondolatban, mire egy megadó sóhajt kaptam.
Hirtelen a sötét tekintetben nem láttam mást csak elhatározást, de mielőtt jött volna a látomás felpattant. Mereven és komolyan a szemembe nézett.
-Beszélnünk kell! - mondta ugyanazzal a határozottsággal a hangjában, mint amit a szemében is láttam.
Éreztem, hamarosan történik valami, ami sorsdöntő lesz. Minden megváltozik.

Újra!

2 megjegyzés: